Északról érkezett hozzánk a forrongó független rockzene ifjú hírnöke, a dán Iceage előadása során pedig nem sok kellett volna, hogy az energiától felrobbanjon a Dürer-kert.
Igazából annyi jó koncert van már mosta-nában, hogy nem is lett volna indokolt ujjongani azért, mert egy csapatnyi dán fog fél órán keresztül ordibálni három vil-
lamosmegállónyira tőlem, ám az az igazság, hogy az Iceage tényleg az egyik legjobb olyan dolog manapság, amit gitárral és dobbal lehet előállítani. A banda You’re Nothing című munkája a kortárs punk egyik mázsás monolitja, amit egyszerre lehet úgy értelmezni, mint a műfaj egyik modern alapköve; illetve úgy, mint egy nagy szikla, ami csak arra való, hogy eltörd valakinek az állkapcsát. Ám akárhogy is tekintünk rá, a formáció egyértelműen egy olyan tehervonatként működik, aminek nem tanácsos elállni az útjából: minél elementárisabb erejű a becsapódás, az élmény annál emlékezetesebb lesz ugyanis, és a dolog nem akkor jó, ha puha, szeret és simogat, hanem akkor, ha karmol, üt, és teljes szívéből gyűlöl.
Nagy reményekkel, a pontos érkezésre irányuló felhívásokkal, valamint az állítólagos harmincöt perces játékidő rémálmával érkezünk tehát a helyszínre, ahol nem csak az derül ki, hogy itthon még mindig nem érdekel egy egészséges méretű közönséget egy efféle együttes fellépése; hanem az is, hogy jó másfélórás késésben jár a program. Ez már csak azért is volt rossz, mert lehetetlen válaszút elé állította az embert: kint álljon az udvaron a mínusz ötszáz fokban, avagy bent a melegben gyötrődje végig az eszméletlenül elviselhetetlen derTANZ műsorát. Még ma sem vagyok biztos, hogy teljesen megérte az utóbbi mellett dönteni. Persze a pozitív (sajtó)visszhang miatt én is adtam egy-két esélyt a banda Kaktusz című lemezének, amit általában úgy a második dal feléig bírtam ki kínszenvedés nélkül, és sajnos a fellépésük is csak megerősítette bennem azt a sejtést, hogy egyszerűen ez egy megbocsáthatatlanul, förtelmesen kurva szar zenekar. Ne is beszéljünk róla többet. 4%
Szerencsére kedvesebb szavakkal lehet illetni a Broken Cups legény-ségét, akiknek a műsorát még annak ellenére is nagyon meg-győzőnek találtam, hogy előtte egy árva hangot sem hallottam tőlük. Persze a hírük megelőzte őket és szerencsére a legenda igaz: ez tényleg egy nagyon jó produkció. Az utólag meghallgatott anyagaikhoz képest az életre hívott verzióban jóval vastagabban érződött a Suicide és a méltatlanul feledésbe merült Nervous Gender szaga, miközben persze az is a fiúk homlokára volt írva, hogy ők egy szigorúan, tipikusan, enciklopédiába illően poszt-punk banda. A tagokból áradt a lazaság, a szintiből meg áramlott a szinti, az énekes pedig, hát, ő nyilvánvalóan egy őrült. 85%
Az Iceage előadásának legnagyobb, megvilágosodásszerű következtetése az volt, hogy a csapat valószínűleg élőben rögzíti az albumait. A stúdióbeli és koncertes hangzásuk és előadásmódjuk között ugyanis alig van észlelhető különbség, maximum a hangerő magasabb a színpadon. Így aki hallott tőlük lemezt, de nem volt ott, gyakorlatilag az is ott volt; aki pedig nem volt ott és nem is hallott tőlük lemezt, nos, neki elég csak a másodikat megtennie. Éppen ezért nem is nagyon lehet olyan konklúziót levonni a csütörtökön látottakról, amit a kiadványok hallgatása közben ne lehetne, bár az kétségtelen, a dobos nagyon igyekezett emelni az est fényét (nem volt olyan századmásodperc, amikor ne ütött volna le egyszerre négy hangot) és a frontember is hálás showmannek bizonyult - zsíros haj, sátáni tekintet, hordószámra ömlő a karizma; egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét az ember. Hozzájuk képest a csehszlovák tévészerelőknek kinéző két gitáros maga volt a merő nyugalom, végig úgy nyomták le a játékot, mintha épp vacsoráznának.
Mivel az Iceage mindig is úgy szólt, mintha a Minor Threatet Swell Maps, Wire és Josef K tagok alapították volna, nem csoda, hogy az izzó düh, az érces gitárok, a bokaficamító sebesség és a másfél perc alatt elkezdődő, kibontakozó és befejeződő szerzemények határmezsgyéjén táncolt végig a buli. Jó hangos volt, volt sok ordibálás, meg minden; jól érezhette magát az ember. A csapat azon három dala, amelyekért még évezredek után is emlékezni fognak rájuk (You’re Nothing, Broken Bone, You’re Blessed) közül azonban sajnos csak egyetlen hangzott el, de még ez sem tudta lefelé görbíteni az koncert ívét - az már viszont igen, hogy lehetett volna egy kicsivel több fasza szerzemény. Főleg mondjuk a Sinéad O’ Connor-feldolgozás helyett, ami alól még az sem lenne kifogás, ha a tagok azt hinnék, hogy ez vicces. Mert valójában egyáltalán nem az. 87%
