Északról érkezett hozzánk a forrongó független rockzene ifjú hírnöke, a dán Iceage előadása során pedig nem sok kellett volna, hogy az energiától felrobbanjon a Dürer-kert.

Igazából annyi jó koncert van már mosta-
nában, hogy nem is lett volna indokolt ujjongani azért, mert egy csapatnyi dán fog fél órán keresztül ordibálni három vil-
lamosmegállónyira tőlem, ám az az igazság, hogy az Iceage tényleg az egyik legjobb olyan dolog manapság, amit gitárral és dobbal lehet előállítani. A banda
You’re Nothing című munkája a kortárs punk egyik mázsás monolitja, amit egyszerre lehet úgy értelmezni, mint a műfaj egyik modern alapköve; illetve úgy, mint egy nagy szikla, ami csak arra való, hogy eltörd valakinek az állkapcsát. Ám akárhogy is tekintünk rá, a formáció egyértelműen egy olyan tehervonatként működik, aminek nem tanácsos elállni az útjából: minél elementárisabb erejű a becsapódás, az élmény annál emlékezetesebb lesz ugyanis, és a dolog nem akkor jó, ha puha, szeret és simogat, hanem akkor, ha karmol, üt, és teljes szívéből gyűlöl.

Nagy reményekkel, a pontos érkezésre irányuló felhívásokkal, valamint az állítólagos harmincöt perces játékidő rémálmával érkezünk tehát a helyszínre, ahol nem csak az derül ki, hogy itthon még mindig nem érdekel egy egészséges méretű közönséget egy efféle együttes fellépése; hanem az is, hogy jó másfélórás késésben jár a program. Ez már csak azért is volt rossz, mert lehetetlen válaszút elé állította az embert: kint álljon az udvaron a mínusz ötszáz fokban, avagy bent a melegben gyötrődje végig az eszméletlenül elviselhetetlen
derTANZ műsorát. Még ma sem vagyok biztos, hogy teljesen megérte az utóbbi mellett dönteni. Persze a pozitív (sajtó)visszhang miatt én is adtam egy-két esélyt a banda
Kaktusz című lemezének, amit általában úgy a második dal feléig bírtam ki kínszenvedés nélkül, és sajnos a fellépésük is csak megerősítette bennem azt a sejtést, hogy egyszerűen ez egy megbocsáthatatlanul, förtelmesen kurva szar zenekar. Ne is beszéljünk róla többet.
4%

Szerencsére kedvesebb szavakkal lehet illetni a
Broken Cups legény-sé
gét, akiknek a műsorát még annak ellenére is nagyon meg-
győzőnek találtam, hogy előtte egy árva hangot sem hallottam tőlük. Persze a hírük megelőzte őket és szerencsére a legenda igaz: ez tényleg egy nagyon jó produkció. Az utólag meghallgatott anyagaikhoz képest az életre hívott verzióban jóval vastagabban érződött a Suicide és a méltatlanul feledésbe merült Nervous Gender szaga, miközben persze az is a fiúk homlokára volt írva, hogy ők egy szigorúan, tipikusan, enciklopédiába illően poszt-punk banda. A tagokból áradt a lazaság, a szintiből meg áramlott a szinti, az énekes pedig, hát, ő nyilvánvalóan egy őrült. 85%

Az
Iceage előadásának legnagyobb, megvilágosodásszerű következtetése az volt, hogy a csapat valószínűleg élőben rögzíti az albumait. A stúdióbeli és koncertes hangzásuk és előadásmódjuk között ugyanis alig van észlelhető különbség, maximum a hangerő magasabb a színpadon. Így aki hallott tőlük lemezt, de nem volt ott, gyakorlatilag az is ott volt; aki pedig nem volt ott és nem is hallott tőlük lemezt, nos, neki elég csak a másodikat megtennie. Éppen ezért nem is nagyon lehet olyan konklúziót levonni a csütörtökön látottakról, amit a kiadványok hallgatása közben ne lehetne, bár az kétségtelen, a dobos nagyon igyekezett emelni az est fényét (nem volt olyan századmásodperc, amikor ne ütött volna le egyszerre négy hangot) és a frontember is hálás showmannek bizon
yult - zsíros haj, sátáni tekintet, hordószámra ömlő a karizma; egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét az ember. Hozzájuk képest a csehszlovák tévészerelőknek kinéző két gitáros maga volt a merő nyugalom, végig úgy nyomták le a játékot, mintha épp vacsoráznának.

Mivel az Iceage mindig is úgy szólt, mintha a Minor Threatet Swell Maps, Wire és Josef K tagok alapították volna, nem csoda, hogy az izzó düh, az érces gitárok, a bokaficamító sebesség és a másfél perc alatt elkezdődő, kibontakozó és befejeződő szerzemények határmezsgyéjén táncolt végig a buli. Jó hangos volt, volt sok ordibálás, meg minden; jól érezhette magát az ember. A csapat azon három dala, amelyekért még évezredek után is emlékezni fognak rájuk (
You’re Nothing,
Broken Bone, You’re Blessed) közül azonban sajnos csak egyetlen hangzott el, de még ez sem tudta lefelé görbíteni az koncert ívét - az már viszont igen, hogy lehetett volna egy kicsivel több fasza szerzemény. Főleg mondjuk a Sinéad O’ Connor-feldolgozás helyett, ami alól még az sem lenne kifogás, ha a tagok azt hinnék, hogy ez vicces. Mert valójában egyáltalán nem az. 87%