A 2013. évi Armel Operaverseny második előadásán egy horvát kortárs zeneszerző, Zoran Juraniæ A nyár utolsó virága című operáját mutatták be.

Vadonatúj műről van szó, amit idén márciusban mutattak be először a Szerb Nemzeti Színházban.


Zoran Juraniæ sokoldalú ember, nemcsak az opera zenéjét szerezte, de - társszerzőként - ő volt az egyik szövegíró, valamint az előadás rendezője és karmestere is. A librettó Luko Paljetak horvát költő, író azonos című színdarabján alapul, Juraniæ mellett pedig Paljetak volt az opera másik szövegírója.

Szemben az Operaverseny két nappal korábbi előadásával (Sztravinszkij: Oedipus rex) a mostani produkció nem aratott sikert. A mű végén felhangzó lagymatag taps sajnos indokolt volt. A közönség számára nem könnyen befogadható zene A nyár utolsó virága cselekményét is nehezen követhetővé tette, pedig a téma, a történet alapján akár egy izgalmas opera is születhetett volna.

A darabban gyakorlatilag egyetlen megjegyezhető dallam vagy harmónia sincs. Kivétel talán a főmotívum, a „nyár utolsó virágáról" szóló rövid kis dal, amelyet először a női főszereplő, Miss N. N. énekel. A motívum később számos formában visszatér a zenekarban is. Ezen kívül azonban nincs a néző számára semmilyen zenei „fogódzó". A zenekarból folyamatosan változó, többnyire csak egy-egy szólóhangszeren felvillantott, rövid dallamfoszlányok, zenei töredédek hallhatók, amelyeket azonban a szerző nem bont ki, a hallgatókban ezért a mű zenéjéből egy másfél órán keresztül egymásba folyó, kaotikus hangzás marad csak meg (a hallgatóság nagyobbik részében legalábbis biztosan). Rövid időre kizökkenti a nézőt az unalomból egy-egy tutti zenekari részlet, így például Bert és Miss N. N. első ágyjelenete, a tömegjelenet az utcán, vagy a kabaré szín bevezető zenéje, de ezeket követően megint lankadni kezd a figyelmünk. Vannak a műben konkrét zenei utalások is – így Rossini A sevillai borbély című operájából Figaro, illetve Berta áriája is felcsendül néhány másodperc erejéig -, de ezek sem igazán jól sikerültek. Nem épülnek be szervesen a mű zenéjébe, inkább csak kissé erőltetett zenei gageknek nevezném őket.

Mindez kilencven percen keresztül igencsak fárasztó. Pedig a kilencven perc nem lenne olyan sok egy opera esetében, de most nagyon hosszúnak tűnt.

A szerző szakmabéli tudásához persze kétség sem férhet – Zoran Juraniæ jól ismert muzsikus hazájában. Nemcsak zenét szerez, de karmesterkedik, tanít is. Az azonban elgondolkodtató, hogy életrajza szerint több mint ötven (!) operát írt. (Voltak idők – 150-200 évvel ezelőtt -, amikor futószalagon készültek az operák, köztük számos remekmű. Donizetti is mintegy 70 operát írt. Megvan az oka annak, hogy miként volt ez lehetséges, ahogy annak is, hogy manapság erre nem nagyon van példa.)

Csakúgy, mint a zenekar esetében, úgy az énekes szólamokban sincsenek a hallgató számára kapaszkodók, támpontok. A szólistáknak pokolian nehéz lehetett a darabot megtanulni, és remekül helytálltak, le a kalappal a teljesítményük előtt. Túl azon, hogy szólamaikat végig magabiztosan énekelték, külön ki szeretném emelni a két versenyszereplő, Jelena Konèar és Christophe Poncet színészi játékát is: mindketten természetesen, hitelesen, manírok nélkül játszottak. (Megjegyzendő, hogy Jelena Konèar már énekelte ezt a szerepet a márciusi ősbemutatón).

Maga a történet és a színpadra állítás módja viszont javított az összképen. (Végig az volt az érzésem: szívesebben nézném meg a darabot prózaként.) Ez persze a hazájában nagy népszerűségnek örvendő Luko Paljetak eredeti színdarabját is dicséri, de számos figyelemreméltó eleme volt az operaváltozat rendezésének is. Kifogásaim itt is voltak - nem igazán jók a mű belső arányai, egyes jelenetek túl hosszúak, mások indokolatlanul rövidek –, mégis: színdarabként többet adott a produkció, mint zeneként.

Az előadás a narrátor bevezetőjével kezdődik. Ő a főhős, Mr. Bert, aki idős emberként visszaemlékezik. Végig a színpad szélén ül, egy íróasztal mellett. Az ő fiatalabbik énjét alakítja az egyik versenyző, Christophe Poncet.


A történet szerint Mr. Bert egy este a sötét utcán, a földön egy kombinéba öltözött, kétségbeesett nőt talál - Miss N. N. a neve, őt játssza Jelena Konèar. A férfi meghívja őt a lakásába, miközben a nő egy dalt énekel neki „a nyár utolsó virágáról". A lakásban szeretkezni kezdenek (hatásos a jelenet, ahogyan a nő fehérneműben, az ágyon állva, kék fényben megvilágítva csábítja Bertet).

A díszletek amúgy végig egyszerűek, a belső jeleneteknél ágy, szekrény és asztal látható, az utcajeleneteknél pedig többnyire egyetlen díszlet: egy hatalmas vasszerkezet a színpad közepén, amire lépcsők vezetnek fel. A cselekmény egy majdnem teljesen átlátszó függöny mögött zajlik, egészen a legutolsó percekig. A színpad atmoszférája komor, többnyire csak az énekesek vannak megvilágítva, egyébként sötét van vagy félhomály.


Visszatérve a cselekményhez. Bert és Miss N. N. együtt maradnak. A férfi egy nap izgatott tömeget lát az utcán. Kiderül: egy orosz katona lövöldöz a közelben, vodkával a kezében és azt kiáltozza: „A nő már nem szeret!". A katonát rendőrök viszik el.

Miss N. N. mesélni kezd Bertnek a múltbéli viszonyáról Carlóval, egy gazdag özveggyel. A színpadon megelevenedik a régi történet. Carlo és Miss N. N. egy kabarészínházban ülve Lorenzo, a késdobáló produkcióját nézik. Lorenzo kihívja a közönség soraiból a nőt, hogy ő asszisztáljon a produkcióhoz. Éjjel pedig beszökik Miss N. N. hálószobájába - amíg Bert a kaszinóban van - , majd reggel együtt elszöknek. Velencében gondoláznak, később Svájcba és Berlinbe utaznak. A macsó, agresszív, féltékeny Lorenzo azonban végül elhagyja a lányt.


Ismét a jelenben vagyunk, Bert szobájában. (A narrátor elbeszéléséhez képest persze ez is a múlt.) A nő elmeséli, hogy az egyik városban, az ott állomásozó katonák közül valaki szerelmes volt belé. Miután pedig Lorenzo elhagyta, ő menekülni kezdett. Egy este két ismeretlen férfi szaladt utána, és ő elesett - ekkor talált rá Bert.

Bertet azonban egyik este hazaérve egy levél várja az üres lakásban - Miss N. N. elhagyta őt. A férfi kétségbeesetten keresi a nőt az utcán, ugyanúgy, ahogy korábban az a bizonyos orosz katona kereste Miss N. N.-t. Bertet is rendőrök viszik el, börtönbe zárják. Az őrjöngő férfi börtönbeli jelenete a mű egyik legjobb része, hatásos, őszinte pillanat. „A rulettben mindig szerető voltam, a szerelemben pedig mindig szerencsejátékos" – énekli a férfi. A női kórus hangján szólal meg a háttérből a lány éneke: „Ne keress, Bert!" A narrátor kortyol egyet a whiskey-jéből és rágyújt.

A zárójelenetben Bert ismét az utcán van. Meglát egy nőt - előbb azt hiszi, Miss N. N. az -, aki egy dalt kezd énekelni a nyár utolsó virágáról. Bert izgatottan és dühödten kérdezi őt: honnan ismeri a dalt? A nő azt válaszolja, hogy egy magazinban olvasta a történetet.

Bert az egyik újságban meg is találja a novellát, amelynek A nyár utolsó virága a címe. Miss N. N. tehát egy novella tartalmát mesélte el úgy, mintha a saját életéről szólt volna.


Az előadás végén az idősíkok egymásba csúsznak. A narrátor és korábbi önmaga egymás mellé lépnek, az átlátszó függöny felemelkedik. „Az utolsó virág volt..." énekli Bert.

Jó alapsztori, amelynek mondanivalóját egy interjúban így fogalmazta meg Zoran Juraniæ zeneszerző: „Transzcendentális történet a lehetetlenért való küzdelemről, valakiről, akinek a számára valami mindent jelent, míg egy másik számára semmit. Meg kell tanulnunk, hogy mindenre úgy tekintsünk, mint az utolsó nyári virágra. Önironikus üzenete ez egy férfinak, aki már túl van élete érzelmi zenitjén."

Jó alapsztori, de kevésbé jó opera. A már említett interjújában Juraniæ a huszadik századi avantgarde-ról is beszélt (saját zenéjét egyébként nem tartja avantgarde-nak), amely „elszakadt azoktól, akiknek íródott". Vagyis a közönségtől. A zene azonban szerencsére – teszi hozzá – az utóbbi 20-30 évben elkezdett visszatérni a közönséghez.

Ha A nyár utolsó virágával neki is ez volt a szándéka, azt biztosan nem sikerült megvalósítania. Nem hiszem, hogy ez az opera közel tud kerülni a közönséghez.

Forrás: Operaportál