A Vampire Weekendnek és a Crystal Fighters-nek semmi köze nincs egymáshoz azon kívül, hogy tavasszal jelentették meg egy-egy stúdióalbumukat.

Sokan hiszik azt, hogy a New York-i Vampire Weekend az idő múlásával csak egyre jobb lett, pedig dehogy. Máig meghatározhatatlan okok miatt (talán leginkább azért, mert, hát, nem volt túlságosan élvezhető) a három évvel ezelőtti Contra sehogy sem igazán tudott felérni a csapat '08-as debütjéhez, bár ezért igazán nem okolhattuk az amerikai négyest. A címnélküli bemutatkozás ugyanis egy olyan szellemes és slágerteli korong lett, hogy az lett volna a csoda, ha sikerül túlszárnyalniuk azt. A második anyag persze azért nem lett olyan gyarló, hogy utána még ne lehetett volna drukkolni azért, hogy a Weekend ott folytassa az egyetem első évfolyamát, ahol öt éve abbahagyta, azonban a mostani Modern Vampires Of The City alapján már kétségtelen: a srácok felnőttek, lediplomáztak, és ez sajnos nem egy túlságosan üdvözölendő tény.


A MVOTC ugyanis, noha talán valamennyivel konkrétabb és előremutatóbb, mint elődje volt, maximum annyi örömmel és meglepetéssel szolgálhat, hogy illusztrálja, mára már a VW is egy viszonylag tapasztalt, saját, egyedi hangzással bíró együttes lett, aminek neve hallatán inkább jut eszünkbe maga a zenekar, mint az a Paul Simon vagy David Byrne, akiket annyiszor emlegettek a formáció afrikai beütésű, könnyed gitárzenéjével kapcsolatban. Ez egyébkén akár egy nagyon jó dolog is lehetne, ha a csapatnak időközben sikerült volna megtartania azt az apró-cseprő, fiatalos vonzerejét, ami a bemutatkozás után valahogy kiesett a zsebéből, és aminek hiánya miatt a Modern Vampires Of The City egy kicsit megint csak uncsi lett. A helyzet azért korántsem menthetetlen (hiszen a Hannah Huntot még mindig szívesebben hallgatom, mint a szerencsétlen Cousins-Giving Up The Gun párosát) ám a lemez pontosan olyan, mintha harminc körüli, érett fiatalemberek készítették volna harminc körüli, érett fiatalembereknek. Ez pedig itt nem számít pozitívumnak. 73%

A Crystal Fighters talán annyi hasonlóságot mégis mutat a Vampire Weekenddel, hogy a brit-baszk koprocukcióként működő zenekar is egy meglehetősen karakteres hangzással robbant be a köztudatba. Afro hatás és finom indie-pop helyett viszont autentikus népi hangszerek és magával ragadó/sodró/elképesztő rave-techno-electronika került a receptbe, ami egyaránt ontott ki magából tényleg kalapemelésre méltó partyrakétákat (Xtatic Truth, Follow) és roppantmód bosszantó, fos/gejl hippimaszlagot (Plage, In The Summer) is. Összességében azonban a mérleg még így is pozitív eredményt mutatott, egyrészt azért, mert ebben a formában ilyen zenével azelőtt tényleg nem nagyon lehetett találkozni; másrészt meg azért, mert amikor a Fighters jó volt, akkor arra tényleg megérte odafigyelni. És hogy mindennek tükrében vajon milyen lett a második album? Szar.



A gond nem csak abból fakad, hogy a Cave Rave-en az a jó kis eklektikus, multikulturális hangzás sincs már annyira jelen, mint korábban; hanem abból is, hogy az az energia és spontaneitás, ami a debütáló Star Of Love gerincét adta, valami kellemetlen görcsösséggé alakult át, melynek következtében a dalok lagymatag, lelketlen izék lettek. Se táncolni, se énekelni, se drogozni nem lehet erre a zenére; egyszerűen nincsenek csúcspontok, sőt, nincs semmi. Olyan az egész, mint egy konstans függvény, ami az elején felvesz egy egyébként sem magas alapértéket, és azt folytatja 45 percen keresztül. Némi változás persze érzékelhető a dolog vége felé, az Are We One ugyanis hozza azt az emelkedett, békés bulihangulatot, amiért a Star-t volt érdemes sokszor betenni, de egyébként nem különösebben érdekes próbálkozásra sikeredett ez a második anyag; kukába vele. 56%