Az idei évi Armel Operafesztivál első produkciója Sztravinszkij Oedipus rexe volt a Poznañi Opera előadásában. Kitűnő előadás volt, ráadásul teltház.
Az Oedipus rexben két versenyszerepet írtak ki: Iokaszté szerepét a francia Joëlle Charlier kapta, Oidipusz királyt pedig a szintén francia Christophe Poncet alakíthatta. A Poznañi Opera előadásának rendezője, egyben koreográfusa Jacek Przyby³owicz volt. Grzegorz Wierus vezényelt, közreműködött a Poznañi Opera énekkara és tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.
Sztravinszkij operáját a 20. század legnagyszerűbb zeneművei között tartjuk számon. A mű librettóját - Szophoklész nyomán - Jean Cocteau írta, ezt pedig Jean Daniélou abbé fordította latinra. Az előadás ugyanis latin nyelven zajlik, kivéve a narrátor szövegét, amelyet mindig az adott színház közönségének nyelvén szoktak előadni – ezúttal lengyelül. Ugyanakkor mind a latin, mind a lengyel szöveget feliratozva olvashattuk magyar és angol nyelven is.
A latin használata a műben nem véletlen. Ez a „nem halott, de megkövült" nyelv – fogalmazott Sztravinszkij - egyfajta személytelenséget biztosít, amelynek révén távolságot tart a mű és az alkotó/néző között, és „immunis marad mindenféle vulgarizálással szemben". Ugyanakkor további eltávolodást is jelentett Sztravinszkij számára a szerző ún. „orosz korszakától", ezzel együtt az orosz nyelvtől is. (Sztravinszkij amúgy nehezen fogadta el Cocteau-nak azt a javaslatát is, hogy legalább a narrátor mai nyelven szólaljon meg; később meg is bánta, hogy ebben engedett).
A zenekarra, narrátorra, szóló énekesekre és férfikarra írott Oedipus rex műfaját Sztravinszkij „opera-oratórium"-ként határozta meg. Az ősbemutatón – 1927. május 30-án – a mű koncertszerű előadásban, tehát oratóriumként hangzott el, a következő évben azonban már színpadon is bemutatták a Bécsi Operában (amely operai változat egyébként a szerzőnek jobban tetszett). A mű tehát oratóriumként és színpadon is megállja a helyét, de ez a kettősség azt is eredményezi, hogy egyik sem igazán. Az oratóriumi változat nem tudja kellő erővel érzékeltetni a drámát, amely színpadért kiált, a színpadi változathoz viszont a cselekmény túl sovány. Ráadásul ismerjük a szövegíró, Jean Cocteau eredeti jegyzeteit, amelyből megismerhető a ő és Sztravinszkij elképzelése az operai változatról. Ezek szerint a szereplőknek szinte élő szobrokként kell a színpadon állniuk, leginkább csak a fejük és a karjuk mozoghat.
Ez a statikus színpadkép igencsak nehéz feladat elé állítja a rendezőt. A díszletek mozgatása és a fényekkel való játék mellett adódik a kézenfekvő megoldás: a tánc és a balett hangsúlyos szerepeltetése. Ezzel a megoldással élt Jacek Przyby³owicz, a mostani produkció rendezője is, aki egyben koreográfusként is ismert. A négy női és négy férfi táncos szinte végig a színpadon volt, a remekül kidolgozott és kivitelezett koreográfia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Oedipus rexből egy igazán látványos előadás szülessen.
Az előadás kezdetén fekete ruhás táncosok, valamint a narrátor lépnek elő a sötétből egy szalagfüggöny mögül. Hosszú csend következik, mozdulatlanul állnak. Kissé hatásvadász, de valóban hatásos jelenet. A narrátor – Aleksander Machalica – jó választás, tekintélyes megjelenése jó orgánummal párosul. Beszélni kezd, felvezeti a történetet, majd lassan felsorakozik mögé szürke ruhákban a férfi kar és énekelni kezd. A kar – a thébai nép – ezt követően is kiemelt szerepet kap a műben. Hatalmas kórusfeladat, amit a Poznañi Opera énekkara magas színvonalon oldott meg, jóllehet, a mű elején még kissé pontatlanok voltak.
Az említett nyitó kórus engem leginkább a Dies irae tételre emlékeztetett Mozart Requiemjéből.Ismerősnek tűnő zenét ezt követően is sokszor hallhatott a néző, és nem véletlenül. Sztravinszkij operája ugyanis tele van zenei idézetekkel. Az Oedipus rex a szerző ún. neoklasszikus korszakában íródott, ennek megfelelően zenei utalások sora található a műben. Ahogy Sztravinszkij fogalmazott: új zenét akart írni, amely azonban a 18. század zenéjére épül. Hozzá kell tennünk: a szerző nem csak a 18. század zenéjét szőtte bele a műbe – leginkább Bach és Handel stílusában -, de a 19. század zenei stílusait is: többek között Verdi és Wagner ismerhető fel. Mi több, a 20. század populáris zenéi is megjelennek (ilyen például az ún. „Folies Bergeres-dallam"). Ez a stílus-egyveleg azonban Sztravinszkij zsenialitásának köszönhetően mégis egységes egésszé áll össze, huszadik századi zenei hangzással. A különböző stíluselemek alkalmazása révén sem válik ez az alig több, mint 50 perces mű eklektikussá, sokkal inkább a sokszínűség jellemzi.
A szándékoltan inkább csak vázlatos történet szerint Thébában pestis pusztít, Oidipusz azonban, aki legyőzte a Szfinxet, megígéri, hogy megmenti a várost.
A címszerepet éneklő Christophe Poncet az előadáson számomra csalódást jelentett. Nem igazán operai hang, amely szinte elveszett az amúgy nem különösebben nagy létszámú zenekar hangjai közepette. Színészi teljesítménye sem volt túl meggyőző, jóllehet, igazán nagy alakításra nem is számíthattunk, ha komolyan vesszük a szerzők fentebb már említett előírásait (kevés mozgás, statikus színpadkép). Annál inkább meglepett Christophe Poncet másnap, amikor az előadást visszanéztem az Arte Live Web-en. A képernyőn keresztül ugyanis a tenorista lényegesen jobb volt. A mikrofon felerősítette a hangját, és kiderült, hogy egyrészt érdekes a hangszíne, másrészt stílusosan énekel. Utóbbi persze már az előadáson is kiderülhetett volna, ha jól hallottuk volna őt. A tenor főszereplő szólama amúgy igen magas követelmények elé állítja az énekest, és Poncet magabiztosan lett úrrá ezeken a nehézségeken. Ha pedig már a zenei idézeteket említettem: Oidipusz szólama esetében leginkább az „olaszos" hangzás dominál – mintha egy olasz operát hallgatnánk, valahogy persze mégis „kicsavarva" -, miközben az áriáinak díszítése Handelt idézi. (Itt jegyzem meg, hogy Leonard Bernstein szerint – aki az Oedipus rexnek nagy tisztelője volt – Oidipusz magas tenorhangra írott szólama éles kontrasztban áll a férfikar komolyságával, ami szerinte szándékoltan ironikus, humoros célzatú elem a partitúrában.)
De térjünk vissza a cselekményhez. Oidipusz sógora, Kreón lép színpadra, aki a Delphoi jósdából hazatérve elmondja: azért tombol a pestis, mert Laiosznak, Théba előző királyának a gyilkosa is itt van a városban. Kreónt (versenyen kívüli szerep) Jerzy Mechlinski alakította. Hősies áriáját igen hatásosan énekelte, a mély lágéban viszont alig volt hallható. (Kreón szólama eredetileg basszbaritonként van megjelölve, ehhez képest nagyon mélyre van írva, egy basszus szerintem könnyebben el tudná énekelni.) Oidipusz megígéri, hogy megleli a gyilkost.
Teiresziasz, a vak jós érkezik, aki elmondja: a király gyilkosa egy király. A rémült Oidipusz azzal vádolja meg a jóst, hogy az Kreónt segíti, aki viszont a trónra vágyik. Teiresziasz ugyanakkor már sejti – meséli el nekünk a narrátor -, hogy Oidipusz a „szívtelen istenek" játékszere, tragikus sorsa meg van írva.
A jós szerepét - versenyen kívül - Andrzej Ogórkiewicz alakította. Teiresziasz inkább recitativo jellegű szólamát az énekes szép, meleg basszus hangon, markánsan interpretálta.
Oidipusz és Teiresziasz jelenetét követően érkezik a színpadra egy trónszéken Iokaszté. (A táncosok mellett a kerekeken guruló trónszékek is segítettek a jeleneteket mozgalmasabbá tenni.) Őt dicsőíti a kórus (Gloria!), amely rész nekem ismét Handelt idézte. (Leonard Bernsteint viszont a Gloria! a Borisz Godunovra emlékeztette...) A Gloria! után ér véget az első felvonás, a második azonban – szokatlan módon – ismét a Gloria! tétellel kezdődik. A mostani előadáson a második felvonás kezdetét semmi nem jelezte, sem szünet, sem függöny (nem tudom, a rendező miért döntött így).
Oidipusz mellett Iokaszté a másik versenyszerep, őt Joëlle Charlier alakította, nagyszerűen. Szép színezetű, telt mezzoszoprán hang, amely azonban – szemben Poncet hangjával - jobban érvényesült élőben, mint a felvételen. Iokaszté áriája, majd az azt követő kettőse Oidipusszal az opera egyik csúcspontja. „Az orákulum hazudik” – énekli a nő; „Oracula, oracula" – hangzik a ritmikus dallam latinul. (Nem véletlen, hogy ez a jelenet volt az Operaverseny második fordulójában az, amit a rendező valamennyi mezzoszoprán versenyzővel gyakoroltatott.) A Leonard Bernstein szerint „szexis Carmen-dallam” nekem az oroszos dallamvilágot és az olasz operákat idézi.
Az ária alatt a táncosok három szalagot húznak ki három irányban, egy útkereszteződést szimbolizálva. Iokaszté szerint ugyanis a jós azért hazudik, mert Laiosz királyt valójában útonállók ölték meg, tehát nem egy király. Oidipusznak azonban eszébe jut: ő Théba felé tartva, egy hármas útkereszteződésnél megölt egy öreg embert... A jelenetet a táncosok el is játsszák, látjuk, ahogy az öreg holttestét kiviszik a színpadról.
Az ezt követő, lendületes Iokaszté-Oidipusz duett újabb zenei csúcspont, egyben az egyik legnehezebb énekesi feladat a mezzoszoprán számára, amit Joëlle Charlier bravúrosan, kitűnő technikával oldott meg.
Hírnök érkezik - Jaromir Trafankowski alakítja -, aki elmondja: a korinthoszi Polübosz király - akit Oidipusz az apjának hitt - meghalt. Kiderül, hogy Polübosz csak nevelőapja volt Oidipusznak.
Egy idős pásztor lép be, ő az, aki annak idején rátalált a gyermek Oidipuszra a hegyekben (ez a jelenet is megelevenedik a színpadon). A pásztor – Piotr Friebe játssza – áriája különös ritmikájú, szaggatott ének, barokkos hangzással, a vonósok pizzicato kíséretével. Iokaszté, rádöbbenve, hogy Oidipusz az ő fia, kirohan a színpadról. A hírnök és a pásztor együtt fedik fel a teljes igazságot: Oidipusz Laiosz és Iokaszté gyermeke. Az útkereszteződésnél saját apját ölte meg, felesége, Iokaszté pedig nem más, mint az anyja.
A magába roskadt Oidipusz utolsó, egyszerű harmóniákra épülő szólója alatt sötétben ül, fehér lepelben, csak ő van a színpadon megvilágítva.
Nemsokkal később felakasztva talál rá Iokasztéra – a királynő végzett magával -, akinek a ruháján talált aranytűjével megvakítja magát.
A fenti két jelenet a zenekar különös dolgokat produkál, amiért sokan kritizálták is Sztravinszkijt. A magányos Oidipusz áriáját követően egy, a trombitákon felharsanó, egyenesen filmzenére emlékeztető fanfár szól. A Iokaszté halálának hírét meghalló kórus indulószerű dallama pedig nem éppen tipikus gyászzene, egyenesen bizarr hatást kelt. Valószínűleg Bernsteinnek van igaza, aki szerint az Oedipus rex nem csak tragédia, de szatíra is, amelyet a fekete humor és „dermesztő drámai irónia" jellemez.
A zárójelenet viszont őszintén tragikus. A megvakult király Iokaszté cipőjét tartja a kezében. A monumentálisan zengő akkordok alatt a táncosok Oidipuszt Iokaszté vörös leplével tekerik körbe, majd a színpad elsötétül.
Grzegorz Wierus karmester nagyszerűen és magával ragadóan irányította a Szegedi Szimfonikus Zenekart, amelynek külön dicséret jár, hiszen túl sok idejük nem volt arra, hogy a lengyel társulattal próbáljanak.
Kitűnő előadás volt, ráadásul teltház. Ami - tekintettel a mű jellegére, és figyelembe véve, hogy a korábbi évek Operafesztiváljain ez távolról sem mindig volt így (legfeljebb egy Rigolettón vagy egy Traviatán) - igen biztató jel az elsősorban modern operákat műsorra tűző fesztivál jövőjét illetően.
fotók: Kállai-Tóth Anett (a képek a főpróbán készültek)
Ha lemeradt az előadásról, most megnézheti:
Igor Sztravinszkij: OEDIPUS REX
Opera két felvonásban
2013. október 5., Szegedi Nemzeti Színház
A szövegkönyvet Jean Cocteau írta, latinra fordította Jean Danielou.
A Poznañi Opera (Lengyelország) előadása.
Lengyel és latin nyelvű előadás magyar és angol felirattal.
Díszlet: Petra Korink
Jelmez: Pawe³ Grabarczyk
Árnyék és negatívok: Dominik Lejman
Fény: Marc Heinz
Karigazgató: Mariusz Otto
Rendező és koreográfus: Jacek Przyby³owicz
Vezényel: Grzegorz Wierus
Versenyszerepek:
Oidipusz – Christophe Poncet (Franciaország)
Iokaszté – Joëlle Charlier (Franciaország)
További szereplők:
Kreón – Jerzy Mechlinski
Teiresziasz – Andrzej Ogórkiewicz
Pásztor – Piotr Friebe
Hírnök – Jaromir Trafankowski
Narrátor – Aleksander Machalica
Közreműködik: a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Poznañi Opera társulata és balettkara.
