Közúti balesetben vesztette életét Pribil György dalszerző, előadóművész, a blues és rock műfajok kivételesen invenciózus gitárosa. 46 éves volt.

Ezt is le kell írnia valakinek, de pont nekem? Bár a halál sem válogat, hát még a média; a szakmai orgánumok kivételével ugyan lesz-e felület, hol egy kismarosi frontális karambol vonatkozásában, túl a száraz adatokon, a nem mindennapi tehetség kerül említésre?

Pedig tények akadnak a tálentum kapcsán is. Például, hogy nem tudja a jobb kéz, mit akar a bal. Valamit nagyon, mert balkezesként gitárért nyúlni eleve komoly hendikep: sem az instrument, sem a tanár, sem a világ nem akarja, csak az adottság boldog, boldogtalan tulajdonosa. De ő igazán! Jobb híján autodidakta módon sajátítja el az alapokat, mígnem a kiválasztott tárgy egyszerre lesz test és lélek része, ötödik végtag, harmadik szem. Készséggé fejlődik a képesség, no meg az öntudat, a szuverenitás mindent felülíró vágya.



Mert „mit tehet egy szegény srác, azonkívül, hogy egy rock and roll bandában énekel?" Gitározik – válaszol Mick Jagger felvetésére Keith Richards a Rolling Stones dalszerzője, vagy negyven éve szaggatva a Street Fighting Man fenyegető alaptémáját. Egyszerre minden a helyére kerül! Talán több teret is foglalva a lehetségesnél...

Hiszen, az ismeretlenül is ismerős mentor egy másik dimenzió szabadságát élvezi, értékrendje alkalmazhatatlan a kelet-európai kocsmaszínpadok valóságában, így hiába a díjak, elismerések, a tucatnyi sorlemez, a struktúra összeomlik, maga alá temetve az ideát. Módosulnak a pályák és az érdekek, ritkulnak a telefonok, és a kémia elillan. Immáron végleg.

Nem tudom, lesz-e kollektív memória megőrizni azt, aminek lényege dokumentálhatatlan? A megszállottság energiáit, a hajnali ködben felváltva rohanást a mikrobusz előtt, nehogy az árokban kössön ki a zenekar, a szűnni nem akaró kreativitást, ahogy a dallamok angol halandzsával, de életre kelnek kazetták százain, a tökélyre fejlesztett hangzást, mikor húsz órán keresztül egyetlen akkordért folyik a küzdelem, a karmesteri titulust, mert a sörös rekeszekből tákolt alkalmi színpad is a világ közepe, és egyáltalán; a naiv, életképtelen, kompromisszumot nem ismerő, de mégis tiszteletet parancsoló heroizmust! Lesz-e?

Nem tudom. De boldog vagyok, hogy megpróbálhattam feje tetejére állítani a rendszert, és ez a szerzőtársam nélkül nem ment volna. Megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhattam vele. Nyugodjék békében.