Újraértelmezett Mester és Margaritát láthatnak a nézők október 19-én a Nemzeti Színházban, a Café Budapest Fesztivál keretében. A darab kapcsán Balázs Zoltán rendező adott interjút.

Ezúttal a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül hívja kalandra a közönséget a Maladype Színház, mely Balázs Zoltán rendezésében a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházzal közösen, október 19-én két változatban állítja színpadra Bulgakov klasszikusát, a Mester és Margaritát. A koprodukció létrejöttéről és a darab újraértelmezéséről Balázs Zoltánnal beszélgettünk, aki azt is elárulta, hogy öt év kihagyás után nemsokára ismét színpadra lép.

A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházzal való kapcsolatod már jóval korábbra datálódik, a Café Budapest fesztiválra érkező Mester és Margaritával viszont teljesen új dimenziókat kapott. Hogyan fogalmazódott meg a közös előadás ötlete?

A Leonce és Léna című darabunknak köszönhetően – mely 2011-ben nemcsak megnyitotta a programot, hanem óriási sikert is aratott a nagyszebeni színházi fesztiválon – felkértek, hogy tartsak egy workshopot a Radu Stanca művészeinek. A közös darab színpadra állításának ötlete ezt követően merült fel. Bukarestben, ahol az Übü király című előadással vendégszerepeltünk már megkezdődtek a tárgyalások a lehetséges együttműködésről, így, amikor a Tojáséj című előadásunkat is meghívták a nagyszebeni fesztiválra, már nem volt visszaút. Kezdetben hezitáltam, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű feladat létrehozni egy ilyen volumenű együttműködést társulatunk ezerféle kötöttsége mellett, a nagyszebeniek azonban lelkesek és nagyon kitartóak voltak. Constantin Chiriac, a színház igazgatója ezt követően megkért rá, hogy az általam preferált darabokból állítsak össze egy olyan tízes listát, melyek közül egyet szívesen megrendeznék a Radu Stancában. Az első helyen Bulgakov klasszikusa, a Mester és Margarita szerepelt. Amikor ezt meghallotta, megkért, hogy ne is olvassam tovább, mert régi vágya, hogy színházában színpadra állíttassa egy „kalandorkedvű" rendezővel a darabot. Furcsa egybeesés, hogy a koprodukciós előadás jelmez- és társdíszlettervezője annak a Catalina Buzoianunak a lánya, Velica Panduru, aki Romániában elsőként rendezte meg a Mester és Margaritát. A Teatrul Micben bemutatott produkció ma is a román színházi élet egyik ikonikus előadása.

Miért éppen a Mester és Margaritát tetted a lista elejére?

Ez egy elég komplex anyag, többrétegű mű, amely segít szembenézni a kellemetlen dolgokkal és olyan kényes kérdéseket vet fel, melyekre az ember életének feléhez közeledve, szeretné megkeresni a válaszokat. Nem először állítok ilyen jellegű művet színpadra, mindig is érdekelt és az egész pályámat végigkísérte a szembesülés, az állandó kérdésfelvetés, az összefüggések, az új utak és lehetőségek keresése iránti vágy. Ezen kívül a Mester és Margarita olyan örökérvényű gondolatokat fogalmaz meg, amelyek engem nagyon izgatnak: például, amikor Jézustól azt hallani, hogy igazat mondani könnyű és kellemes... Az a fantasztikus ebben a regényben, hogy rendkívül merészen asszociál, így az igazi történet sosem bennem, mint rendezőben, vagy a színészekben, ennek a kollektív társasjátéknak a médiumaiban születik meg, hanem a nézőkben, vagy éppen a „nyájas olvasóban", ahogy Bulgakov fogalmaz. A legizgalmasabb részt ugyanis ők fejezik be, ők folytatják, vagy ha úgy adódik, új történetet nyitnak.


Arra sincs kifejezetten recept, hogy mi inspirál?

Szeretem a változást. Inspirál az is, ha látszólag nem történik semmi körülöttünk; belül mégis nagy lehetőségek nyílnak arra, hogy az ember újradefiniálja saját lényegét, céljait. Engem a mai napig a szabadságvágy, a kíváncsiság motivál. Az állandó szárnypróbálgatások, határfeszegetések és sajátos fogalmazás miatt nem könnyű beazonosítani a munkáimat és skatulyába helyezni őket. Szeretem kalandra hívni a közönséget. A román-magyar koprodukcióban készülő Mester és Margarita azért is érdekelt, mert a regény szerteágazó világából kiindulva számomra még ismeretlen műfajokban és színpadi megoldásokban gondolkodhattam - így két egymással összefüggő, ám kulcsjeleneteinek megközelítésében eltérő feldolgozás született.

Ez a kísérletező, kalandvágyó szellem jellemzi a nagyszebeni színházat is, hiszen az igazgató bár megengedhetné magának, hogy világhírű állandó rendezője, Silviu Purcárete mellé, idősebb, hozzá hasonlóan világszerte ismert rendezőket hívjon meg színházába, ehelyett egy fiatal magyar rendezőnek adott bizalmat és lehetőséget. Ez nagy szabadságot jelentett számomra és hatalmas felelősséget elképzeléseim pontos megvalósításában; de a rendelkezésre álló alkotói körülmények alkalmat teremtettek arra, hogy a színpadi adaptáció kapcsán a színházat zenével és filmmel gyúrjam egybe.

Olyannyira sikerült egybegyúrnod, hogy a darabból mindjárt két változat is született...

Olvasás közben adta magát így a dolog és valahol nagyon sajnálom, hogy csak kettő lett belőle – több változatban is kipróbáltam volna (nevet). A két előadás nem tér el radikálisan egymástól: a lényeg ugyanaz marad, azonban van egy pont, ahonnan más irányt vesznek a történések. A román változatban teret adva a metakommunikatív kifejezésmódnak egy fantasztikus színésznő, Mariana Mihu siketnéma jelbeszéddel játssza Wolandot. A másik változatban Orosz Ákos, a Maladype színésze románul és angolul játssza ugyanezt a szerepet poliglott felfogásban. Kettejük eltérő habitusa, nemük és koruk, színészi megoldásaik és jelenlétük teljesen másképp határozzák meg a Mestert és Margaritát játszó színészek (Marius Turdeanu és Ofelia Popii) kapcsolatát is, akik mindkét történetben Pilátust és Jézust is megformálják – ez a darab színpadi adaptációinak eddigi történetében talán egyedülálló.


A színpadon 26 színész összjátékára van szükség, közös figyelmük összpontosítja az anyag sűrűségét; az egyéni alakváltások ehhez képest kapnak hangsúlyt. A regény olvasása közben – melynek színpadra adaptálásában Kiss Ilona Bulgakov-kutató volt segítségemre – egy reduktív és egy integratív vonal rajzolódott ki a fejemben. Az egyik elengedi, a másik beolvasztja a történetbe a valóságot. Az egyikben a Mester és Margarita elszabadul, maga mögött hagyja az illúziókkal teli, hamis világot, a másikban pedig integrálja a valóságot, az általuk kreált univerzumnak a részévé teszi. A határok elmosódnak, de hogy melyik mentén sétálnak majd ők, és mi felé dől el a végén a történet lehetséges olvasata, azt a két változat különbsége adja.

Említetted, hogy mennyire fontosnak tartod, hogy magad felé is állandó kérdésekkel élj. Milyen gondolatok, kérdések foglalkoztatnak jelenleg?

Az, hogy honnan jövök és hová tartok. Örök, de különösen aktuális téma ez saját magam és a társulatom életében is. Nem könnyű napi szinten életben tartani és működtetni a Maladypét, közös fejlődésünkhöz megfelelő anyagi feltételeket teremteni, szellemileg olyan kihívások és izgalmak elé állítani a színészeket, amelyek miatt legjobb energiáikat adják cserébe. Öt év kihagyás után újra játszani fogok, ez is foglalkoztat... A Hamlet óta most sűrűsödött össze bennem annyi mondanivaló és most találkoztam újra egy olyan engem érintő személyes témával, melynek kapcsán egyes szám első személyben mondhatok el magamról valamit. Fontosnak tartom az állandó befelé figyelést, rendkívüli módon hiszek magában a gondolkodásban, az egymást indukáló gondolatok erejében, és abban, hogy az emberi elmét nem lehet szabályozni. Aki ezt megpróbálja bűncselekményt követ el.