Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára szólította meg a Beszélő oldalán a Nemzeti Színház igazgatóját.
Korábban már írtunk egy Vidnyánszky Attilának címzett nyílt levélről. A Nemzeti Színház nézőiből alakult Sárga Liliom kulturális szalon tagjai Vidnyánszky nyilatkozataira reagáltak, amelyben az új igazgató a nézőket és az intézmény előző vezetését bírálta. A közönség szeptemberi fellépését az Origon megjelent interjú előzte meg, amelyet most Karsai György is elővett nyílt levelében. A színház- és irodalomtörténész a Beszélőn megjelent írásában sorra veszi és kommentálja Vidnyánszky Attila legutóbbi nyilatkozatait. Emellett megkérdőjelezi a színházigazgató reakcióját A kulturális szféra helyzete Magyarországon című tanulmányra, amelynek Karsai is a társszerzője volt.A nyílt levél teljes szövege itt olvasható:
Ez a fajta közbeszéd nálunk a Kádár-korszak lezárultával már-már feledésbe merült, de – hála Neked –, most újra feltámad, s bár ez nem nagy dicsőség, mára a színház, illetve a kultúra területén immár elválaszthatatlanul a nevedhez fűződik (bizonyítékul a fentieken kívül csak néhány, korábbi megszólalásodra utalok: Index, augusztus 22., a Nemzeti Színház idei évadnyitóján elmondott mondataid /Színház.hu, augusztus 23./ és a sor sajnos hosszan folytatható/). E sajátos, nyilvános megnyilvánulás-műfaj jellemzői: aktív politikai szerepvállalás a regnáló hatalom mellett, ex cathedra-kijelentések, folyamatos inszinuálás, hatalomfitogatás, megfélemlítésre törekvés. Nem Te vagy e műfaj egyedüli hazai művelője, s bár még nem érted el, mondjuk, egy kormányszóvivő cinizmusát és hatalmi mámorát, de sajnos itt idézendő megnyilatkozásaid világosan ebbe az irányba mutatnak, s egy immáron többéves „fejlődési folyamat" újabb állomását jelentik.
Heti Válasz-gondolatfutamaid utolsó részében az úságíró idézi a Nemzeti Színház évadnyitóján elmondott egyik (amúgy nagyon zavaros) mondatodat, amelyben a színházi provokáció kérdését érintetted. Gondolataid mostani újrafogalmazásakor is érvek nélkül kijelentesz, vagdalkozol, ám egy váratlan fordulattal - ki tudja, miért? -, hirtelen elhagyod a színházesztétika terepét és így folytatod: „A színházi provokáció legfeljebb fölbosszant, az viszont máraggasztó, amit egyes értelmiségiek a magyar kultúra helyzetéről írtak a Beszélő júliusi számában /helyesen: a Beszélő online-kiadásában; 2013. januárja óta kizárólag online formában jelenik meg a folyóirat – K.Gy./. Miközben az önállónemzeti lét felszámolását igyekeznek megideologizálni, az írást áthatja valamiféle felsőbbrendű gőg, holott szellemi színvonalát tekintve bőven hagy kívánnivalót maga után. Mégis kiváltott bennem némi szorongást." Mondd, Attila, hogy lehet ilyen mondatokat kimondani, leírni? Te nem éltél ebben az országban az 1970-es években, így talán nem tudod, hogy az akkori Népszabadságban pontosan ebben a feljelentő-inszinuáló, alattomosan fenyegető stílusban volt szokás írni a „rendszer ellenségeiről": egy E. Fehér Pál, egy Szabó László, egy Rényi Péter, vagy egy Hajdu János elégedetten csettintene az önálló nemzeti lét felszámolásán buzgolkodó „egyes értelmiségiek", vagy az 'az viszont már aggasztó', meg a 'kiváltott bennem némi szorongást' homályos, semmire sem kötelező, álszenteskedő fordulataidat olvasva: Te, korlátlan hatalmad birtokában, az állampárt ajnározott kedvenceként, „élet és halál uraként", amint szorongsz... Szerintem inkább szégyenkezned kellene, hogy a megtámadott írásból egyetlen szót sem idézve, súlyos ítéletedet egyetlen érvvel alá nem támasztva azt mondod, hogy: „...Ebben a dolgozatban a nemzetállam fölszámolásának programját írták meg. Arra döbben rá az ember, hogy vannak, akik mindazt föl akarják számolni, ami számunkra érték, amiért nap mint nap dolgozunk. A tanulmányt olvasva arra kellett rájönnöm, hogy ezt az egymásnak feszülést nehezen lehet feloldani, mivelnekik nincs is szándékukban elfogadni, megérteni bennünket. Mi azon ügyködünk, hogyan lehetne ezt a gyönyörű kincset, ezta kultúrát megőrizni, továbbvinni ezt a nyelvet, ezt a nemzetet, ők meg ennek lebontásával foglalkoznak." Ha nem vetted volna észre, a színházban ma Magyarországon kizárólag Te vagy abban a helyzetben, hogy felszámolj bármit, ami másnak érték, hogy parancsuralmi módon tedd kizárólagossá az általad vallott értékeket. Mint az ominózus tanulmány (A kulturális szféra helyzete Magyarországon) egyik szerzője, mindannyiunk nevében kikérem magamnak, hogy szerinted én: 1) fel akarnám számolni a nemzeti létet (csak zárójelben: vajon mit jelent ez?); 2) programot írtam volna a nemzetállam felszámolására; 3) ne akarnám ezt a gyönyörű kultúrát megőrizni; 4) ne akarnám továbbvinni ezt a nyelvet; 5) ne akarnám továbbvinni ezt a nemzetet. Kérlek, olvasd el újra – indulatok nélkül! – fenti mondataidat, s be fogod látni, hogy ezek üres, alaptalan és gonosz vádak, amelyek nyilvánvalóan elbuknának a szövegelemzés próbáján, hát még egy nyíltan felvállalt vitában (mondjuk a kultúra helyzetéről itt és most, beleértve természetesen szorosan vett szakterületedet, a színházat is). Vajon miért mondod ezeket a vádaskodó-dühös, minden tartalomtól megfosztott, súlyosan a szerzők becsületébe gázoló, rágalmazó mondatokat? Kik azok a mi, akik minden szép és nemes megtartásán ügyködtök, s akik közé ezek szerint például én sem tartozom? Mit akarsz mondani? Miért nem beszélsz világosan, néven nevezve a számodra elfogadhatatlan (?) gondolatokat? És miért nem nevezed nevükön azokat az értelmiségieket, akiknek tanulmányát elítéled? Miért nem vitatkozol, ha nem tetszenek a tanulmányunkban leírtak? Másképp gondolkodunk a világ dolgairól, igaz, egészen bizonyosan mást értünk például színházirányításon, színházesztétikán, drámaelemzésen. S bizonyosan mást gondolunk a hatalom mibenlétéről, a hatalom gyakorlásáról, a közszereplésről, és, íme, mást az érvelésről és a kultúrált vitáról. De mégsem jutna eszembe, hogy csak azért, mert károsnak, mi több: nagyon károsnak tartom, amit a színházi életben a politikai okokból rádruházott hatalom birtokában csinálsz, Téged alkalmatlannak tartsalak egy érdemi vitában való részvételre. S az elsők között lennék, akik tiltakoznának az ellen, hogy Téged – tekintettel az elmúlt években kifejtett kultúrpolitikai tevékenységedre - bármely funkciódtól megfosszanak, s ugyanígy tiltakoznék az ellen, hogy mindezekért senki ne álljon Veled szóba a szakmából.
Kedves Attila, valóban nagyon másképpen gondolkodunk a világról, ám ez mindaddig nem baj, ameddig nem ellenségként kezelsz engem, a Tőled eltérő értékeket vallókat, a másként gondolkodókat. Te már jó ideje valamely homályos okokban gyökerező, ám minden megnyilatkozásodból jól érzékelhető megbántottságból, sértődöttségből és ezen alapuló, múlhatatlan bosszúvágytól hajtva kijelentesz, megbélyegzel, kirekesztesz: árkokat ásol. Lehet, hogy naív vagyok, mégis azt kérem Tőled, hagyj fel politikai indíttatású, a színházi életet mérgező hatalmi játszmáiddal, s térj vissza az alkotáshoz! Legyél újra a Három nővér, a Godot-ra várva, a Tóték remek, kiemelkedően tehetséges rendezője, folytasd ott, ahol a politikai szerepvállalás és a hatalmi vágy elhatalmasodása előtt abbahagytad: művészi munkáddal, szakmai kíválóságoddal legyél jelen a magyar színházi élet alakításában. Nagy szükség lenne rá. Az intrikát, a gyűlölködést, az árokásást, a mások lejáratását hagyd az arra szakosodottakra. Van belőlük elég Nélküled is.
Üdvözlettel,
Karsai György
