Lapunk munkatársa egy irodalmi fesztivál vendégeként Bali szigetéről tudósítja irigykedő olvasóinkat. Beszámolóit sorozatban közöljük – most épp egy kawi költőt keres.

Az ősi mítoszok egyike szerint Jávát Visnu teremtette, midőn a Meru hegység – vagyis a Himalája – csúcsát leemelvén azt belehajította a Déltenger közepébe, hogy a világ egyensúlyát megtartsa. Ennek a szent hegycsúcsnak letörött legcsúcsa Bali, az Istenek Szigete. Mint minden nagy mítosz, úgy ez is a tudománynál többet és tömörebben mondd el a valóságról, és a dolgok lényegéről. Mert ez a két sziget valóban kiemelkedik Délkelet Ázsiából, ez a két sziget valóban a határon van, és most nem csak a Wallace-vonalra gondolok, és nem csak a vallási és kulturális sokféleségre. A határon kapuk vannak, Bali a végtelen kapuk birodalma, egy háznak előbb építenek tárva-tárt kaput, őrző démonokkal, mint alapot. A küszöb külön tetőt kap, külön szentélyt, mert a küszöb szent, s amint a jurták küszöbére sem ildomos rálépni, mert az a köztes világok tere, úgy itt is a bejutáson, a világok közötti átjáráson van a hangsúly. Az ember megérkezik Balira és egy hatalmas kapu várja, rengeteg őrző démonnal, de be lehet lépni, be lehet jutni és rögtön egy másik világban vagyunk. A három hatalmas vulkán a sziget északi részén a házioltárok trimurtiját idézi, s ha hozzávesszük, hogy az első három bráhmin, midőn sokezer éve ide megérkeztek a három vulkánra költöztek fel, s a hinduizmus, mint inspiráló spirituális energia folyt le róluk a már valószínűleg saját vallással élő balinéz lelkekre, akkor nem állunk messze az igazságtól, ha a mindenütt jelenlevő oltárok legnagyobbikának a három vulkánt tartjuk, s magát Bali szigetét pedig egyetlen hatalmas szentélynek, mely a világok közötti átjáró. A művészet ezer és ezerféleképpen fogalmazta meg – táncban, festészetben, zenében és költészetben, és különösen szobrászatban – hogy ezen a helyen éppen úgy otthonosan mozognak az alvilág és mennyek szellemei, mint az ember. A balinézek pedig állandó imáikkal, áldozataikkal, engeszteléseikkel, elképesztő hitükkel a teremtésben pedig mintha az a derűs nép lenne, mely ezek között a világok közötti egyensúlyt hivatott fenntartani. Az ajtót nyitva tartani. A belépést nem akadályozni. A lélek éberségét fenn-tartani. A derű és a szépség erényeivel a hitet erősíteni. Felfelé törekedni. Bali egy csillagkapu, a szó sci-fi értelmében akár, ahol ma már minden keveredik, és egyáltalán nem arról szól, amit honi képeslapok és utazási irodák hirdetnek, bár kétségtelen, hogy azt is meg lehet találni, csak hát az mű. A valóság itt is a mítoszokban és az emberekben rejlik.


Első utam közel hét esztendeje vezetett ide, egy ki nem teljesült szerelemnek köszönhetően. A szerelem elmúlt, ám szenvedélyem Jáva és Bali szigetek iránt megmaradt. Második utam több mint egy éve egy ösztöndíjnak köszönhettem, midőn kutatásaimat tovább folytathattam és elmélyíthettem. Most arra a művészeti fesztiválra érkeztem vendégként, amelyről tudtam korábban, s amely alighanem a térség legnagyobb és legjobb költészeti és irodalmi találkozója. Sok csillagnak kellett együtt állni és sok támogatást kaptam ahhoz, hogy fiatal pesti költőként én harmadszorra eljöhessek ide, felsorolni is sok lenne mindazokat, akik engem segítettek – melynek eredménye lett 'A vándorló királyság' című könyvem is –, s csak remélhetem, hogy évek alatt végzett munkámmal ezt az adósságot törleszteni tudom. Az irodalom folyamatos eladósodás. Elsősorban szellemileg. Az ember minél inkább a helyes úton jár, minél több mindent feltár és kikutat, annál inkább úgy érzi, hogy igen csekély mindaz, amit meg tud valósítani és át tud adni. Miért kell megvalósítani? Mert „nem elég tudni". Miért kell átadni? Mert nem lehet csak kapni. Áramoltatni kell az információt és az energiát is, ahogy azt a természet is teszi. A te sikered és a te tudásod az én büszkeségem és az én okulásom, ha megosztod velem. Örömödnek veled örülök, ha tanítasz én tőled és veled tanulok. Így törekedhetünk felfelé és többre, hiszen az emberi élet értelme éppen ez a felfelé emelkedés, ez a közös diadal, melyben az egyéni sorsnak és tehetségnek is megvan a maga helye. Mielőtt bármit is mondanék mindarról, amit harmadik utamon Indonéziában megtapasztaltam szerettem volna mindezt tudatosítani olvasómban. Olvasóm? Igen te, aki ülsz és figyelsz, mert „kell valaki az üléshez és a figyeléshez" ahogy a költő mondja. Olvasóm, te, akitől annyit kérek, hogy bocsásd meg gyengeségeim, hibáim, tévedéseim, és tarts velem a közös kalandra, tanuljunk együtt, emelkedjünk együtt, lépjünk be együtt a kapun, mely világok küszöbén áll. Nélküled tudásom semmi, utam nem több, mint az egyéni lét öröme, nélküled meséim alvó szavak, benned lesznek képpé, történetté, kerek egésszé. Érted írom és te értünk olvasod. Tudom, hogy naiv vagyok, mégis hiszem, hogy jobb lesz a világ, ha a költő olvasójára talál. Ezért kereslek téged ott, élj, akárha Budapesten, akár a Dunántúlon, akár az Alföldön, akár a Vajdaságban, akár a szép Erdélyben, akár másutt a világban. Alázattal és tisztelettel nyújtom feléd tudásom, mely csekély szépség a teljességhez képest, s minden leírt szavamban hála és köszönet van mindazok felé, akik engem a végtelen utazásban, befejezhetetlen tanulmányban eddig és ezután anyagilag, szellemileg és lelkileg támogattak. Mielőtt Baliról és Jáváról elkezdtem volna újra írni, mindezt úgy éreztem el kell mondanom, de hiszen minderre már Bali és Jáva vezetett rá. Itt értettem meg, hogy mit érek egyedül és mi mindent jelentünk mi együtt. Itt értettem meg, hogy mi a költő és mi a költészet. Itt értettem meg, hogy mit jelent magyarnak és embernek lenni. Valóban nehezen tanulhatok vagy valami másban lehet a gond, ha otthon folyton összezavarodtam ezeket illetően, s az egyensúlyt csak nagyon nehezen tudtam tartani. Önmagunk maradni, saját életünk főszereplőjének lenni, mennyire egyszerűen is hangzik, mégis micsoda állandó éberséget kíván. Mondhatnánk, hogy a fény és a tenger az éberség kulcsai, de ahogy a bor is az, a nő is az, a művészet is az, mégis egymagukban ezek el is tudnak altatni, és könnyen megfeledkezünk arról, ami igazán fontos. Egységre és egészségre törekedni, a teljesség törött kis koralldarabkáit gyűjteni a parton, az időt úgy megélni, mint a víz vagy a levegő elemet, dolgozni, szeretni, és jólesőt pihenni, minden imával újra megtanulni imádkozni, és az énnél több mindenséget elismerni. Ezek a gyakorlatok részei, melyeket itt tanulok. Egy balinéz brahmin tanítása szerint, aki már csak nagyon ritkán beszél és mutatkozik egy kis északi faluban, semmi olyat nem lehet megtanulni, amit már ne tudnánk. Minden bennünk van, csak és kizárólag a felébresztés jógáját lehet tanulni. Ő a felébresztés jógáját tanítja, éppen úgy, ahogy a szufik, a buddhista zenmesterek, ahogy a keresztény misztikusok. Aztán már saját felelősség és nem teljesen mindegy, hogy az ember önmagában mit ébreszt fel.


Az első utamon rájöttem, hogy sokkal több és izgalmasabb tudás és kincsek rejlenek Jáván és Balin, mint saját ifjúi vágyaim kielégítésének kétségtelenül gazdag tárházai. A második utamon rájöttem, hogy ez a tudás, olyan ősi és mély, hogy csak felszínét kapargathatom, s a mostani szétesés korában, és globalizációban a valódi értékek, ősi kincsek eltűntek, de legalábbis rejtőzködnek, s hatalmas energia, talán egy teljes élet, mire az ember megtalálja őket. Ha pedig meg is találjuk, akkor is még hátra van a nagy feladat, a saját életbe való integrálás és a másoknak való átadás. Most már tudom, hogy lépésről-lépésre kell haladni, s mindez nem „majd valamikor" történik meg, hanem egy folyamat. Ennek a folyamatnak, bár pontosabb, hogy áramlásnak vagyok a része én is, s az is, aki olvas. Amikor rájöttem, hogy itt éltek valaha költők, akiket kawinak hívtak, saját nyelvet dolgoztak ki, és a költészetet tökéletesen kiteljesítették, akkor felébredt bennem a vágy, hogy közel kerüljek hozzájuk, tanuljak tőlük, tudásukat integráljam. Találni akartam végre egy igazi kawi költőt. Harmadik utazásom – melynek, mikor ezt írom még csak egyharmada telt el – tétje kétségtelen, hogy ez volt: megtalálom-e a kawi költőt? Léteznek-e egyáltalán kawik? Létezik e tökéletesen kiteljesített költészet? Milyen az? Hogy kell elképzelni? Meg tudom-e tanulni? El tudom-e sajátítani? Integrálható-e a magyar nyelvbe? Vajon a magyar olvasót megérinti-e és érdekli-e az a költészet, amely jóga, vagy ha úgy jobban tetszik lelki és szellemi gyakorlat, mely magasba emel, segít, erősít és teremt? Így érkeztem meg 2013-ban, harmadszorra Balira, az Istenek Szigetére.

A következő részben az utolsó kawi-kutatóhoz vezető útról olvashatnak.