Több, mint két évtizede szállítja üzembiztosan a Manic Street Preachers a lemezeit, és a Rewind The Film című új albumot sem nevezhetjük biztonsági játéknak.
Figyelemre méltó, hogy Bradfieldnek milyen szerény a jelenléte. Három dalt átengedett másoknak, illetve néhány dalban hosszú, instrumentális betétek teszik izgalmassá az albumot. Csendes-ülős „felnőtt” lemezük csúcspontja gyakorlatilag az album első fele, a This Sullen Welsh Heart, a Show Me The Wonder, a címadó Rewind The Film, a Builder Of Routines és a 4 Lonely Roads. Eztán a dolog veszít az erejéből, de mégsem kapjuk ki a lejátszóból ezt a szelíden folkos poplemezt, mert már annyira megszoktuk, hogy végighallgatjuk. A végén otthonos lesz ugyanis. Nem olyan revelatív, mint az újjászületésüket dokumentáló 2007-es Send Away the Tigers, de nem rosszabb, mint a legutóbbi, 2010-es Postcards From A Young Man. A 2001-ben Kubában fellépő zenekar koncertjéről azt mondta Fidel Castro, hogy hangosabbak voltak, mint a háború. Most viszont olyan csendesek, mint egy gyakorló kézgránát. Nem robban, de alaposan fejbevág.