Októberben a rádióból hallottuk, mi zajlik Pesten, de elképzelni sem tudtuk azt, ami ott fogadott: a szétlőtt házak, leszakadt tetők, betört ablakok és fal nélküli szobák.

A nagymamám sokat mesélgetett a családról és a gyerekkoráról, s hogy mi minden történt a háborúban vagy ötvenhatban; hogy hogyan élték meg a ma történelemórán tanultakat a nyugati határsáv kicsi horvát falujában. Ő maga írta le az eseményeket, az unoka csak megszerkesztette. Mert növekvés nincs gyökerek nélkül.

Néha – leginkább ünnepek alkalmával – eszembe jutnak események, amelyeknek teljesen váratlanul szereplője lettem. Ilyen volt 1956 karácsonya is.

Családomtól több száz kilométer távolságra dolgoztam – akkoriban diplomaszerzés után a minisztérium jelölte ki a munkahelyet. Karácsonykor nagy engedménynek számított, ha az iskolások december 23-án iskola után már haza indulhattak haza, persze, ahogy azt az akkori vasút – vagy a nagyon ritka autóbuszjárat – megengedte.

Egyik kolléganőmmel december 23-án délután indultunk Budapestre, remélve, hogy másnap csatlakozást kapunk; ő keletre, én a nyugati határszélre. Kora este szállást kerestünk és vacsorát. Az Astoria barátságosan ki volt világítva, ott ettünk, szólt a zene, dugig tele volt az étterem. Utána végigsétáltunk a Nagykörúton, hogy tájékozódjunk a másnapi vonatmenetrendről, és megdöbbentünk. Októberben a rádióból hallottuk, mi zajlik Pesten, de elképzelni sem tudtuk volna azt, ami ott fogadott: a szétlőtt házak, leszakadt tetők, betört ablakok és fal nélküli szobák látványa sokkolóan hatott.

Másnap indult egy személyvonat Szombathelyre, utasokkal tele. Kisebb-nagyobb csoportok, családok, diákok, ahogy egy-két napos ünnepre szülőkhöz, rokonokhoz mennek. Győr felé közeledve ért a szakaszra a kalauz. Az addig zsibongó, nevetgélő, hangosan társalgó tömeg elhallgatott, mert jegykezelés közben mindenkit megkérdezett, meddig utazik. Míg az útitársak mondták az úti célt, közben figyelték egymást, ki mit mond. Amikor meghallották, hogy Kőszegig megyek, mind hátrafordultak, s riadtan néztek rám. Én meg őrájuk, nem értettem, mitől vannak kétségbe esve.

Mikor elment a kalauz, akkor jöttek barátkozni, s érdeklődni, hogy miért mondtam azt, hogy Kőszegre megyek. Ők nem merték a leszállási helyüket bemondani, nehogy kiderüljön, mi a valódi úticéljuk; még Budapesten figyelmeztették őket, hogy Szombathely előtt le kell szállniok, mert az állomáson mindenkit igazoltatnak. Akkor vallották be: Ausztriába készülnek, és akár a puszta közepén is, de Szombathely előtt leszállnak. Elképedtem, hogy ismeretlen terepen, tíz-húsz kilométerre a határtól, sötétben és úttalan utakon, térdig érő hóban és csomagot cipelve akarnak gyalogolni. Csoda lesz, ha odatalálnak. Ennek ellenére néhány csoport az eredeti elgondolása szerint itt-ott leszállt. Talán várta őket valaki.

A szombathelyi vasútállomáson azonban sem magyar, sem orosz katonával vagy határőrrel nem találkoztunk. A vonaton magán sem vettem észre, hogy a régi szokás szerint – egyenruhában vagy civilben – valaki végigfürkészte volna a vonatot, ahogyan korábban szokás volt.

Éjfélkor értünk Kőszegre. Az  állomásfőnök megnyugtatott, hogy bár kijárási tilalom van, a vonatról érkezők nyugodtan bemehetnek a városba. Gyönyörű volt Kőszeg, vastagon behavazva, de sem harangot, sem éjféli misét nem hallottunk. A mi lépéseinket, hangunkat is elnyelte a hó, mintha néma társaság lennénk. Rajtunk kívül senki nem járt az utcán. Tanakodtam, hol lehetne megszállni, hiszen haza most nem mehetek: hét kilométer gyalog, egyedül a havas erdőn át. Nem jutott eszembe, hogy aki nyugatra akart menni, azokat nem tartották vissza ezek a körülmények. Végül a legközelebbi ismerős fogadóba mentünk a vonatbéli társasággal, s akik addig csak távolról figyeltek, azok is jöttek, és faggattak a tervem felől. Bizony nem hitték, hogy igazat mondok, s nem Ausztriába, hanem haza készülök.

A fogadó ki volt világítva, szólt a zene, és néhány ember vacsorázott. Ez jó jel volt, mert mi is éhesek voltunk. Reggel óta csak egy füstölt, sózott halat ettem, az egyik Szombathely előtt leszállt csapat kínált meg vele. Máskor a vonat étkezőjében szoktam enni, most azonban olyan nem volt. Mindnyájunk részére kértem vacsorát és szállást. Egy kis szobát kaptam egy személyes fekvőhellyel, a többiek egy nagy szobát a csomag lerakásra és pihenésre. Útitársaim valóban nem aludni akartak, s ezt a vendéglátónk azonnal felismerte.

Egy fiatalember – aki addig távolról figyelt – félrehívott, és megkért, hogy mutassam meg a „Szigetet". Ott várják, de fogalma sincs, hogy merre induljon. Elkísértem hát egy darabon, azalatt meséltem el neki: a Sziget egy régi városrész, amit valójában nem övez víz, nincs hídja, szárazon oda lehet menni – ma már csak egy utca jelzi a helyét. A Főtéren mentünk át, mutattam, melyik kanyarnál kezdődik a Sziget utca. Sem házszámot, sem nevet nem kérdeztem, gondoltam, jobb, ha nem tudom. Visszatérve láttam, a társaság milyen felszabadultan barátkozik vacsora közben a helybeliekkel. A hosszú út után ezt természetesnek vettem, s a vacsora után lefeküdtem aludni.

Másnap reggel senkit nem találtam a takarítón kívül – az útitársaim mind eltűntek. Nekem pedig akkor esett le a tantusz. A fogadós is azért adott külön szobát, hogy ne legyek tanúja semminek. Pedig én elsőnek akartam elindulni, meg elbúcsúzni tőlük.

Az egyetlen taxi a városban szerencsére szabad volt, azzal mentem haza. A család nagyon megörült, hogy együtt vagyunk végre, de aztán észrevettem, hogy népes családom nem teljes: hiányzik Jancsi öcsém. Régen nem láttam: a katonaidejét töltötte már három éve. Én úgy tudtam, hogy a katonaságot leszerelték a forradalom után. s hogy a Jancsiékat már a forradalom kitörésekor a Bakonyba vitték el táborozni. November első hetében azzal engedték el, vagy tulajdonképpen szerelték le őket, hogy igyekezzenek haza, és öltözzenek civilbe. Nekik fogalmuk sem volt semmiről, hogy mi történik az országban, sem rádió, sem újság nem ért el hozzájuk. Csak a parancs jött, hogy oszoljanak, de a laktanyát messziről kerüljék el. Így minden igazolvány, leszerelési papír nélkül jött haza a nyugati határsávba, ahol akkor már mindenütt igazoltattak, a faluban is. Az a hír járta, hogy aki nem tudja magát igazolni, azt azonnal keletre viszik. Két rossz közül kellett választani.

A sötétben elindultak, s végül átjutottak a határon. Másnap egy rokon hozta a hírt, hogy már jó helyen vannak. Igaz, átázva, átfagyva értek a szomszéd faluba, mert az országhatár maga a Répce patak, a házunktól két kilométerre. Sekély, de mindig van benne víz, most kissé sok is volt. Ők emlékeztek hidakra és átjárókra, de az mind eltűnt l1948 óta, amióta a közelébe sem mehettünk. A katonaköteles korosztály szinte minden tagja eltűnt a faluból.

Ez volt életem legszomorúbb karácsonya.

Mivel közel volt a házunk a határhoz, ezért a járőröző katonák gyakran jöttek be a házba részben melegedni, részben csak úgy „körülnézni". Mondták is, hogy menjek velük nyugodtan, átkísérnek a határon. Szívesen mentem volna, úgy, mint gyerekkoromban határátlépési igazolvánnyal; a nagyapámmal gyalog, a bátyámmal biciklivel mentünk a rokonokhoz, meg használni az ottani kaszálónkat. Biztos voltam abban, hogy a forradalom után visszaáll ez a rend. Milyen naiv voltam! A falunkból többen átjártak mezőgazdasági munkára Ausztriába, ám amikor nyolc éve, '48 szeptemberében egyik napról a másikra lezárták a határt, sokan ott ragadtak, és többé nem jöhettek haza sem látogatóba, sem végleg. Pedig magyar állampolgárok voltak. Ennek a megismétlődésétől tartottam, ezt nem tudtam volna elviselni.

A nagynéném Bécsből pont azon a szeptemberi napon, sok évtized után jött volna haza látogatóba. Megalázva érezte magát, amikor – mint egy bűnözőt – a két vasútállomás között a nyílt síneken leszállították, állítólag nem volt jó a beutazási engedélye. Hogy milyen nyelven közölték vele ezt, azt sosem tudtuk meg, horvát lévén keveset értett magyarul, és nem volt jellemző, hogy a kiskatonák németül beszéltek volna. Valaki aztán azt mondta neki, hogy rossz igazolást küldtünk, s mi vagyunk a hibásak, hogy ilyen megalázó helyzetbe került. Az állomásra utasok nélkül jött a vonat, a kalauz súgta meg apámnak, hogy az éjjel lezárták a határt. Sem újság nem írta, sem a rádió nem adott róla hírt. Ez nem egyszerű határzárás volt – ez volt a kelet és nyugat közti választóvonal. Mi is lassan jöttünk rá, bécsi rokonságunk pedig sokkal később. A nagynéném sosem bocsátott meg.

'56 január vége felé kaptam egy levelezőlapot. A Sárvár környékén leszállt társaság egyik tagja, egy diák írta Budapestről, hogy nem találták az utat, s olyan zajosan mentek a falvakon keresztül, hogy a járőr elkapta mindnyájukat. Budapesten kihallgatás után rövid időre zárkába kerültek, de végül szabadon engedték őket. Azt írta, nem bánja, hogy így történt, de nem sajnálja azt sem, hogy kipróbálta. Most folytatja az iskolát. Egy másik levél késő ősszel – már '57-ben – Svájcból érkezett. Az írójával végig együtt jöttünk, hálálkodott a sikeres átlépésért. Táborból írt, hogy honvágy gyötri, és érdekli, mi van otthon. Nem nagyon emlékeztem rá, s levelezésünk nem sokáig tartott. Nem akartam magamra vonni a figyelmet azzal, hogy arról írok, ami van, és ami azóta történt, hogy elhagyta az országot.

Akkor már a határsávban dolgoztam, s tudtam, hogy a leveleimet felbontják – korábban is volt benne részem: főiskolás koromban a kollégium portása ellenőrizte a leveleinket. Egyszer behívatott egy fő pártember, számon kérni, miért levelezek Béccsel, kinek írok, mit írok, és ő mit ír és miért... hiszen horvátul leveleztünk, s persze nem értették. Mindenki gyanús volt, aki nem magyarul írt, vagy aki beszélt idegen nyelveken.

A fivérem végül húsz év múlva tudott először hazajönni Németországból.

A félelem ott bujkált a távozóban és a menekülőben is. A menekülés sem lehetett nyílt: az igazat csak akkor mondhatták ki, amikor már túl voltak a határon. A segítők pedig még akkor sem.

Somfai Lászlóné
szül. Brezovich Apollónia