Miért tartanak Bali szigetén költő, író, és olvasó fesztivált? Milyen is az? Sorozatunk második részét olvashatják, amelyből kiderül, milyen az igazi kawi.

Tíz esztendővel ezelőtt – a külföldiek körében rendkívül népszerű – Kuta strandon bomba robbant több mint kétszáz embert ölve meg, főleg turistákat. A terrortámadás hatására Bali idegenforgalma visszaesett, évekig alig jöttek emberek, s ez különösen nagy érvágás volt egy olyan szigetnek, melynek gazdaságának jelentős része az idegenforgalomra épül. Világunkba megjelenő terrorra – melynek okainak firtatása most témánktól messzire vezetne –, különböző válaszok léteznek. Legjellemzőbb a félelem és a paranoia. Kevésbé jellemző, ritka kivétel inkább, az amit Janet DeNeefe – ez a kivételes asszony – és köre, továbbá szerencsére nem kevés támogatója tesz: egy nemzetközi kulturális fesztivál életre hívása, melynek célja egymás megismerése, a másság elfogadása, a kultúra, mint a világok közötti kapu bekapcsolása a mindennapi életbe. Így jött létre az Ubud Writers and Readers Festival, melyet most tizedik alkalommal rendeztek meg Ubudban, Bali szívében, a térség legfontosabb művészeti központjában. Idén, akárcsak az első alkalommal is, az a jávai írónő: Kartini volt a fesztivál központi témája, aki száz esztendővel előbb élt, s aki az első indonéz asszony volt, aki felemelte szavát az itteni nők jogaiért. Tragikusan rövid élete ellenére jelentős irodalmi hagyaték maradt utána, elsősorban levelek, melyben leírja, kritizálja a jávai nők szerepét az itteni életben. Idén végre megjelent teljes életművének angol fordítása is. A fesztivál Kartini emlékezetének megőrzése mellett jelentős figyelmet fordított a világban megjelenő (elsősorban Indonéziában, Ausztráliában, Amerikában, Angliában, de egyébként nálunk is jelentkező) költészeti trendeknek, újdonságoknak. Így sor került a közelmúlt történelmében megesett neuralgikus eseményekkel foglalkozó regény bemutatójára (Laksmi Pamutjak: The question of Red), mely a hatvanas évek Indonéziájában elkövetett kommunista bűnöket tárta fel (hárommillió áldozatról beszélnek már), egészen a slam-felolvasásig, melyen még én is részt vehettem, annak ellenére, hogy nem slammer vagyok. A sűrű, igen széles skálán mozgó programban helyet kaptak az utazási irodalommal foglalkozó könyvek bemutatói és több korosztályt megmozgató „workshopok" is. Jelen volt a Loneley Planet című jelentős és világszerte ismert sorozat főszerkesztője, de éppen ennyire fontosnak bizonyultak a női jogokkal és szerepekkel foglalkozó beszélgetések is. Ide kapcsolódott be az a program, amely a közel száz esemény közül – mely az egy hét alatt, sokszor azonos időben volt több helyszínen – engem leginkább érdekelt. A téma a női szerep volt az archaikus jávai és Bali költészetben, különös tekintettel a kekawin eposzokra. A Kekawin a balinéz kawi.



Mi a kawi? A kawi eredetileg az a költészet, amely ójávai és ősbalinéz alapokra épülő, szanszkrit és páli jövevényszavakat felvevő nyelvet használ, de még ennél is fontosabb, hogy a költészetet jógaként fogja fel, melynek célja a „langö" vagyis egy nagyon különleges extatikus gyakorlat, amelyben a költőnek és olvasójának énje (vagy hallgatójának, hiszen a kawi verseket mondják, felolvassák, éneklik) felolvad a szavak templomában, és a költészet által az univerzum egységébe nyer betekintést. Ez a kawi költészet és az a kawi a költő, aki erre képes. A kawi irodalom első igazán nagy kutatója az a holland Zoetmulder volt, aki Yogyakartában élt hosszú életén keresztül, s a kawi műveket nagyszabású, fundamentális művében, a Kalangwan-ban összegyűjtötte, leírta, időrendbe állította és értékelte. Könyve a hetvenes években keletkezett, azóta sok új információ napvilágot látott a kawi-kutatást illetően. (Bővebben a kawiról itt olvahatnak.) Nem kétséges, hogy mindaz, ami Jáva és Bali ebből a költészetből, ebből a világirodalomban egyedülálló kísérletből virágzott ki. Meg kell előbb ugyanis fogalmazni valamit, hogy valósággá váljon, s a kawi kétségtelenül a legmagasabb szintű megfogalmazások egyike, valami olyasmi, mint amire Európában például Dante, Amerikában Walt Withman volt képes. A kawikat kutatni a legnehezebb feladat mára. Az a néhány kawi-kutató, aki még ilyesmivel foglalkozik holland és ausztrál egyetemek védőburka alatt, inkább tudósok, mint költők, mást és máshogyan látnak tehát, miközben maguk az indonézek között jobb esetben is már csak elvétve találunk olyat, aki minderről még egyáltalán tud valamit. Jáván leginkább a wayang, vagyis az árny-bábjáték őrzi a kawi hagyományt, Balin azonban összetettebb a helyzet.

A 2013-as Ubud Writers and Readers Festivál egyik első és számomra legfontosabb programja volt az a beszélgetés, amelyben a női szerepeket vizsgálták a régi kawi eposzokban, s amelyen részt vett a számomra csak olvasmányaimból ismert, egyik utolsó kawi-kutató, a kiváló tudós Helen Creese. A beszélgetés utáni vita elsősorban akörül forgott, hogy vajon történetileg hiteles dokumentumnak fogadhatók-e el az ősi kawi szövegek, amely kérdésnek a felvetése is nekem kissé furcsa volt. Mondhatni érthetetlen. A költészet többet őriz meg a valóságból, mint a győztesek által írott történelemkönyvek. Magasabb realizmusról van szó, midőn verset olvasunk, mint amikor újságcikket. Különleges élmény volt azonban, hogy az előadás előtt és után teljes szerénységgel kiült egy balinéz férfi és egy nő, mögöttük megindult az élő gamelán zene és a hölgy énekét, a férfi szavalása követte. Kawiul. Az ember a kawit a gerincében érzi, az idegrendszeréig hatol. Amikor a rendezvény végéhez ért én még nagyon rossz állapotban voltam az időeltolódástól és a fáradtságtól, nem beszélve, hogy rengetegen voltunk, így a két kawiköltő balinéz nyom nélkül eltűnt előlem. Szerencsére Helen Creese-től már a fesztivál előtt időpontot kértem, tehát vele le tudtam ülni egy csodálatos trópusi völgy közepén beszélgetni arról, hogy élnek-e még igazi kawik.

A következő részben Helen Creese-zel készült beszélgetésemet olvashatják, az Elveszett királyság bevezetőjét pedig itt.