Szeretem a képeket. Micsoda bevállalós állítás. De tényleg szeretem a képeket, hazudni pedig nem. Szeretem a kicsit, a nagyot, a szépet, a randát.
Egy képnek semmi értelme nincs azon kívül, hogy van, és ez lehetővé teszi azt, hogy nézzem. Kiváló. Kereslet és kínálat, alkotás és befogadás rengeteg síkon megvalósuló találkozása.
Végh Júlia képeit is szeretem nézni, mert mondanak valamit, nekem legalábbis biztosan. A szemtelenül fiatal (komolyan, de a női szolidaritás tiltja, hogy leírjam a konkrét korát) festő egyszerű témákat fest meg, utcaképeket, épületeket, használati tárgyakat, döglött halat, a kilátást a Tip Top bárból és hasonlók, de az egyszerűség nem mindig együgyűség.
Végre valami, amit értek, mondhatná az egyszeri műértő, meg a mi ebben a művészet, mondaná a másik, hát kit érdekel, hogy egy fiatal lány mit lát az ablakából. Mondjuk engem, válaszolnám, mert kíváncsi vagyok arra, hogy milyen esztétikát fedez fel egy huszonpár éves ember egy nyitott laptopban. Vagy egy levágott halfejben.
Végh képei olyannyira nem elvont szimbólumokkal dolgoznak, hogy a képein tényleg minden az, aminek látszik – a körülöttünk (is) lévő valóság egy olyan szeglete, amivel a festő valamiért és valahogy találkozott, és érdemesnek tartotta arra, hogy képet készítsen belőle.
Eszemben sincs jelentéseket keresni a képeknek, csak jól esik nézni őket. A nagyja szokatlanul borús és sötét, csupasz és szürke, mégis van bennük valami, egy kisebb-nagyobb részlet, ami színt visz beléjük. És ha nem is kreálok mögéjük filozófiát, ezek a képek mondani tudják azt, hogy nézd, itt élsz. Ebben a városban, ebben a szögletességben, ezek mellett a piacon tátogó halfejek mellett.
Végh Júlia képeiben emellett még az lehet érdekes, hogy hova vezetnek – és azok a lehetőségek, amik még a festőben rejlenek, de speciel még nem volt ideje rá, hogy megvalósítsa őket. Ezt is szívesen bevallom: kíváncsi vagyok, mit fog legközelebb megmutatni magából. Vagy a városból. Vagy a halakból. Hátha talál egyszer egy olyan élő példányt, ami megihleti.
