Azonnal elkápráztatott élettörténetével, belecsöppentem a divat világába, amiről azelőtt semmit sem tudtam. A filmeknek köszönhetően alakult ki bennem egy kép a ruhatervezők munkájáról és most így végül be kell vallanom, hogy tényleg filmbe illő. Rákossy Renáta, 25 éves divattervező semmit sem bíz a véletlenre.

Már első találkozáskor nagyon megtetszett az életviteled, a munkád és a lakásod is, ami gyakorlatilag a műhelyed is. Mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni, vagy csak idővel alakult ki ez benned?

Ez most banális válasz lesz, mert mindenki ezt mondja, vagy nagy része az embereknek, akik ebben a szakmában dolgoznak. De tényleg, én már kislány korom óta tudatosan készültem erre a szakmára. Mindig tudtam, hogy jelentkezni akarok a kolozsvári művészeti egyetemre és tudtam, hogy divattervező akarok lenni.

Otthon nem volt erre lehetőségem, mert a csíkszeredai Nagy István líceumban nem volt ilyen szak, a főszakom a szobrászat volt, de volt opcionális textil, amit persze felvettem. Líceum után felvételiztem, bejutottam erre az egyetemre, most pedig a szakmámban dolgozhatok.



Milyen tapasztalatokat szereztél az évek során?

Egyetem alatt ahány opcionális projekt vagy verseny volt én mindenben próbáltam részt venni, mert úgy gondoltam, hogy ezek sokat segítenek ahhoz, hogy fejlődjek, tanuljak. A harmadéves államvizsgámon és a mesteris disszertációs kollekciómon kívül voltak más versenyek, amiken jó eredményeket értem el, illetve divatbemutatókon vettem részt.

Fontosabbak közé tartozik a 2010-es Wella gála, Bukarestben, ahol kiválasztották két ruhámat és bemutatták. Aztán részt vettem az amerikai Arts of Fashion nemzetközi versenyen, ugyancsak 2010-ben. Nem nyertem, de bemutatták két ruhámat a diplomakollekciómból. Dolgoztam már együtt gyerekekkel is, egy budapesti divatbemutatón, amit az Iparművészeti Múzeum előcsarnokában szerveztek meg.

2011-ben pedig Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, a TIFF alkalmával az általam tervezett motívumokat választották ki a reklámanyagok díszítésére. Jó érzés volt, mikor mentem a városban és láttam az embereken ezeket a pólókat.

Cannesben volt egy fürdőruha bemutatóm, amit egy olaszországi cég, a MarediModa szervezte, 2011-ben. Azon a versenyen benne voltam az első három nyertes közt. Akkor ajánlott fel nekem állást egy magyarországi cég, aminek fürdőruha mintákat kellett tervezzek. Egy év múlva viszont lemondtam erről a munkáról és itthon kerestem állást.



Most egy kolozsvári, már egyre növekvő cégnél dolgozom, ahol kommersz ruhákat tervezek. Főleg azért jó, mert olyan tapasztalatot szerezhetek, amit szabásminták terén, az egyetemen belül nem sikerült. Olyan emberekkel dolgozok együtt, akik már több mint tíz éve dolgoznak a szakmában. Sok mindent elleshetek tőlük, amiket az itthoni műhelyemben fel tudok használni.

Ebben a szakmában sok múlik a szerencsén is, hogy jókor legyél jó helyen. Egyik alkalommal beküldtem egy bukaresti online oldalra a harmadéves diplomakollekciómat. Meglepődtem, hogy elfogadták, elsősorban azért, mert ez a munkám inkább konceptuális volt, inkább hajlott a színházi jelmezek felé, mint hordható ruhák felé.

Másodsorban nem éreztem magam azok a kedvencek között, akik minden ilyen projekt esetében előnyben részesültek. Végül Smileynak, az énekesnek a stilistja kiválasztotta az egyik mellényemet, ami később megjelent egy videoklipében. 

Tetszik az, hogy nem hagyatkoztál a puszta tehetségre, hanem azt tovább akarod fejleszteni, még most is, egyetem után. Van valaki, akinek tetszik a stílusa, aki inspirál?

Nehéz lenne meghatározni. Több személy is van, akik valamilyen szinten hatással voltak a munkámra. Minden nap találkozok érdekes emberekkel, vagy minden féle együttműködés nyomot hagy bennem.

Itthon még nincs kialakulva az a fajta divatipar, mint külföldön. Nincs egy olyan név vagy márka, amit mindenki ismerne. Van pár önjelölt tervező a fővárosban, de nem tudok példaképként tekinteni rájuk.



Úgymond akkor sok apróságból alakult ki a te stílusod?

Túlzás lenne azt mondani, hogy kialakult már. Most kezd körvonalazódni. Csak akik ismernek, azok tudják megállapítani, hogy mi az én hozzájárulásom egy munkához. Most még korai lenne megállapítani.

Jelenleg milyen „nem végleges” stílusban dolgozol? Hogyan írnád le?

Mindig is szerettem a színeket. Nekem nem elég valamilyen üzletből megvenni 2 méter anyagot és abból készíteni egy zakót vagy nadrágot. Azt bárki meg tudja csinálni, aki ért egy kicsit a szabásmintákhoz, esetleg megnéz két divatmagazint. Attól még nem lesz tervező.

Nagyon szeretek textilmintákat készíteni és különböző technikákkal rányomtatom az anyagra. Így sokkal nagyobb szabadságom van alkotás terén. Így készítettem a diplomakollekciómat is. Ez volt már egy lépés az egyéni stílus kialakításában.

Erdélyi magyar divattervezőként milyen lehetőségeket látsz itthon?

Mint tudjuk, Románia a „lehetőségek országa”. Itthon egyrészt azért nehéz bizonyos lehetőségeket megfogni, mert az embereknek nincs még annyira kifejlődve egyfajta kultúrájuk az öltözködés terén. Az, hogy valaki jól öltözik, stílusosan, jó ízléssel válogatja ki a ruhákat, még ha nem is híres tervező ruhái, nem a pénztől függ. A secondhand ruhák, vagy átalakított ruhák is megteszik. Ezért nem tudják értékelni egy tervező munkáját sem. Az előítéletek nem engedik, hogy megvegyenek egy egyedileg tervezett ruhát. Külföldön meg azért nehéz, mert túl nagy a konkurencia. Nem kizárt, hogy sikerülne befutni, vagy bármit is felmutatni, de úgy gondoltam megpróbálom előbb itthon. Nem szeretem, hogy mindenki rohan külföldre, mert ott jobb, ott kolbászból van a kerítés.

Ennek kapcsán akkor mik a terveid a jövőre nézve? Mit szeretnél létrehozni, ha persze lesz rá lehetőség?

A legfontosabb tervem, hogy legyen valahol a központban, itt Kolozsváron egy műhelyem. Egy volt egyetemi csoporttársammal összefogtunk és szeretnénk egy helyi brandet kialakítani, ami rengeteg munkával, idővel és pénzbefektetéssel jár, de úgy gondoltuk megéri megpróbálni.



Ahhoz, hogy ez sikerüljön, hogyan harcolsz az álmodért? Hogyan néznek ki a mindennapjaid?

Nem mondom, hogy lehetetlen, de nagyon nehéz szinte a semmiből létrehozni valamit. Reggeltől bemegyek a munkahelyemre, amit szeretek is, mert a szakmámban dolgozhatok. De ennyi nekem nem elég.

Mikor 4-5-kor hazajövök, akkor neki fogok a saját kollekciómon dolgozni, esetleg valamilyen projekten. De megpróbálok minden lehetőséget megfogni. Sokszor szoktam mondani itthon a húgaimnak is, hogy egy nap bárcsak 36 órás lenne. Tényleg nem elég egy nap mindenre, sokszor éjfélkor úgy érzem, hogy még mindig nem csináltam eleget.

Néha túlhajszolom magam. Anyukám szokott aggódni értem. De ha most nem csinálom, akkor mikor? Rengeteg áldozattal jár, és lehet, hogy 10 vagy 20 év múlva sem fogom elérni, amit akarok. De veszíteni valóm nincs, mindenképp megpróbálom.

A rengeteg munka mellett szoktál magadnak is ruhákat készíteni?

Van ez a mondás, hogy suszternek rossz a cipője. Sokszor rám is igaz. De amikor készülök egy fontosabb eseményre, rendezvényre, még ha este 11-kor is, gyorsan kiszabok magamnak egy ruhát, amiben másnap megjelenhetek. Erre próbálok magamnak időt szakítani.

Sokszor abba a hibába esek, hogy beszegetlen aljú pólót is felveszek, azt gondolva, hogy nekem úgy is jó. De ha valakinek készítek valamit, azt megpróbálom a legnagyobb komolysággal és odafigyeléssel kivitelezni. Jó érzés, ha értékelik a munkámat.



A jelenben vannak olyanok, akik ismernek és saját munkájuk kivitelezésében kérik a segítséged?

A színi egyetemen nagyon jó tapasztalatom volt, Köllő Csongorral, aki színész és tanár a színi egyetemen. Nekik több alkalommal is besegítettem, sminkeltem, jelmezeket készítettem, vagy a meglévőket átalakítottam, segítettem kiválogatni az év végi vizsgaelőadásokhoz.

Nem vártam el ezért pénzt, mert tudtam, hogy erre nekik nincs lehetőségük, nagyon szívesen segítettem. Időm sem volt nagyon, mégis a szabadidőmet erre fordítottam, mert így én is gyarapíthattam tudásomat, illetve jó érzés volt, hogy segíthettem és értékelték a munkámat.