Nyilván nagyon jól esne és megtisztelő is volna, ha életemben akár egyetlen, bármilyen díjat is hozzám vágnának, de ha ez sosem történik, azt hiszem, túl fogom élni.

Az életrajzod alapján elég korán elkezdett érdekelni az írás. Hogyan kezdődött?

Nehéz megmondani - nem tudok olyan korai pillanatra visszaemlékezni az életemből, amikor még ne érdekelt volna az önkifejezés bármely formája. Ennek nyilván két eredője lehet: egyrészt az, hogy amennyi introvertáltság szorult belém, legalább ugyanannyi maga(m)mutogatás is. A művészet (ezek nyilván nagy közhelyek) olyan szabadságot és szabadosságot tesz lehetővé az embernek, amiről - főleg, ha hozzám hasonlóan görcsös, ideges és gátlásos természete van - normális körülmények közt nem is álmodhatna.
Hogy miért pont az írás? Jó kérdés. Kisgyerekként keveset olvastam, nem kötött le az irodalom - valószínűleg azért, mert az épp engem érdeklő könyvekkel nem találtunk egymásra. De az ember, ha humánértelmiségi, lényegében írócsaládból jön, ha akarja, ha nem, megfertőződik az irodalommal. Rajzolni sosem tudtam, táncolni pláne nem, aki pedig hallott már gitározni és énekelni, nos, attól leginkább elnézést kérek. Ahogy így elnézem, nem is lett volna sok választásom.
Ha viszont komolyabbra fordítom: Mányoki Endre, aki jelenleg az Irodalmi Jelen szerkesztője tette föl a döntő kérdést legelső találkozásunkkor, hogy minek is írok én? Töprengtem egy percet, hogy mégis mit is lehet ilyesmire felelni, de aztán a legegyszerűbbnek az őszinteség tűnt: mert képtelen vagyok nem írni, ismertem be.


Mit tartasz az első irodalmi sikerélményednek?

Nehéz ügy lesz egyik végletbe sem esni a válaszadáskor: tudniillik, sem beképzelten füllenteni (vajh melyiket válasszam a számos siker közül), sem hálátlanul panaszkodni kezdeni (mégis miféle siker?!). De inkább leszek beképzelt, mint hálátlan: azt, hogy írhatok és megjelenhet. Gondolj bele, leírsz valamit és az eljut x másik emberhez. Ha kettőhöz, ha ezerhez, mindegy. Ha még ezen felül néha még valami dicséret is becsúszik, vagy ami még jobb, ha rajtakapsz valakit azon, hogy valamilyen módon hatottál rá, akaratlanul is elneveti magát, elszomorodik, izgatott lesz, bármi, esetleg, ha még azon is tetten éred, hogy továbbgondolja, meghányja-veti magában az általad írtakat, na az már tényleg siker. Arra persze már nem emlékszem, hogy mikor történt először ilyesmi. Szerencsés lehetek (vagy csak ügyesen vernek át az olvasók, ki tudja), mégis egészen sok ilyen volt. Ezek nélkül nem is lehetne kibírni.

Van-e olyan elismerés, amire vágysz?

Sok mindenre. A különböző irodalmi díjak iránt viszont valahogy nincs bennem annyi fetisizmus. Nyilván nagyon jól esne és megtisztelő is volna, ha életemben akár egyetlen, bármilyen díjat is hozzám vágnának, de ha ez sosem történik, azt hiszem, túl fogom élni - persze a bennem ficánkoló kis cinikus belső hang azt mondja, hogy majd térjünk vissza erre tíz, húsz, harminc stb. év múlva.

Leginkább nyugodt alkotói környezetre vágyom, olyan közegre, amiben nem kell (adott esetben) éveket várni egy-egy mű megjelenésére (a Sziránó kézirata a megjelenés idejére kis híján hároméves lesz). Jó volna, ha az embert az úgynevezett szakmai kihívások foglalkoztathatnák egyedül és nem az, hogy egyáltalán van-e értelme megírnia a műveit, lesz-e módjuk megjelenni. Ehhez persze az kéne, hogy a folyóiratok és könyvkiadók ne egyik napról a másikra létezzenek, totális létbizonytalanságban.

A Sziránó-kötetben személyes élményeidet dolgozod fel?

Részben. Annyiban mindenképp, hogy alig van olyan történet vagy anekdota a könyvben, aminek ne lenne valami előzménye az emlékeim közt. Közben pedig mégsem válaszolhatok igennel a kérdésre, mert ha bárki, aki velem együtt járt iskolába, elolvasná a regényt, azzal szembesülne, hogy még a kötőszavakban is hazudok. Méghozzá kétféleképpen. Egyrészt önkéntelenül is torz módon jegyzi meg az ember a dolgokat (már csak amiatt is, mert csak a saját nézőpontjából látja őket), de ez még hagyján. Engem ezen felül nem is érdekelt annak a lehetősége, hogy magamat és a környezetemet írhassam meg. Miért is érdekelne - nem az a fontos, hogy az én életemben hogy és miként történtek a dolgok. Jó regényt akartam írni, érdekes történeteket, lehetőleg minél inkább hús-vér figurákkal. Ezekhez természetesen szükségem volt személyes élményekre is. De amikor írok, megszűnnek a személyes érdekeltségek és csak az irodalmi szempontok maradnak. Márpedig azok felől nézve én is legalább olyan magasról szarok a saját személyes dolgaimra, mint bárki más is, aki jellemzően nem azért megy be a könyvesboltba, hogy megtudja, hogy telt számomra az általános iskola.

Valóban megállja a helyét, mint nemzedék, vagy korrajz?

Hát a jó ég tudja. Mivel megbízom abban, aki ezt állította (Darvasi Ferenc, író, a Magvető szerkesztője a Sziránó fülszövegében), elhiszem neki. Meg annyiban bízom is benne, hogyha legalább a velem többé-kevésbé egy generációba tartozók sem érzik ismerősnek a regény közegét, akkor valami mégis félresiklott a regényben, valahogy mégsem tudott más és több lenni az én magánügyemnél. Ha viszont jól sikerült, talán túl is lépi ezeket a generációs vagy nemzedéki határokat és valami általánosabbat, általánosan emberibbet is magában rejt, ami egy kicsit akár el is emelheti a maga időbeliségétől. Például, ha már nem fogjuk tudni, milyen is volt egy friss csomag kosaraskártya illata. A mai kölkök feltehetőleg már nem is tudják.

Miért nyitottál a próza felé?

Az az igazság, hogy ez csak úgymond "kívülről" tűnik nyitásnak. Mióta írni kezdtem, ugyanolyan fontos volt számomra a próza is, mint a vers. Csak ahogy arra utaltam is, ezzel a kézirattal messze nem volt olyan szerencsém, mint mondjuk az első verseskötetemmel.

Milyen fogadtatásra számítasz?

Érdektelenre. Már csak azért is, mert meggyőződéses pesszimista vagyok. De azt hiszem, amennyire eddig - szerzőként, szerkesztőként és kritikusként egyaránt - megismertem a jelenkori irodalmi közeget, ez a könyv semmilyen divatos ízlésmintába nem illik bele. Először is sokan rá fognak legyinteni, mondván, ebben gyerekek szerepelnek, tehát bizonyára valami ifjúsági regény. Másrészt, ha még azt is meglátják, hogy nem elég, hogy gyerekekről van szó (többnyire), de még nagyrészt nem is setét traumák egymásra halmozásaként ábrázoltam a gyermekkort (ahogy az ma a leginkább bevett irodalmi szemléletnek tűnik nekem), a többség el sem fog jutni a második fejezetig. De, mint általában, most is abban reménykedem a legjobban, hogy hülye vagyok és tévedek. Erre azért általában lehet bazírozni.

Mekkora szerepet játszik nálad az irónia vagy az önirónia?

Fontosat, azt hiszem.