Szemlélődő, mindenre figyelő, érdeklődő gyerek voltam. Sokat sétáltam, nézelődtem, rajzoltam, és beszélgettem a felnőttekkel. Az, hogy felnőttek között nőttem fel, alapvetően meghatározta a személyiségemet. A magaskultúra végigkísérte gyermekkoromat, a világirodalom, az egyetemes művészet mentén szocializálódtam, ha úgy tetszik. Eléggé meg is csömöröltem az elitizmustól, a sznobizmustól. Számomra most már nem kizárólag az az értékes ember, aki kapásból elmond öt Ady verset, és naponta hallgat klasszikus zenét, hanem aki érzékeny, és figyel környezetére, empatizál szeretteivel.

Aki nem a szorongást mélyíti el, hanem biztonságot nyújt. Sokszor tapasztaltam azt, hogy a társadalmi kérdésekben aktív, az emberi jogokért és a kultúráért szavukat hallató értelmiségiek mennyire érzéketlenek tudtak lenni otthoni környezetükben. A tudással bíró ember nem feltétlenül értelmiségi, ezt is megtanultam már. Alapvetően nem volt rossz gyermekkorom, leszámítva egy pár kellemetlenebb élményt. A legnehezebben a megszégyenítést és az igazságtalanságot viseltem el. Sok szülő, felnőtt és pedagógus abban a tévhitben él, hogy a megszégyenítés a neveléshez tartozik.

Visszatérve kérdésed második felére: nem, nem képzeltem magam mindig képzőművésznek, és nem is vagyok az. A képeimre sem tekintek műalkotásokként, inkább üzenetekként. Tudom, furcsának tűnhet ez a meghatározás, de engem elsősorban nem az vezérel, hogy esztétikai élményt nyújtsak, hanem az, hogy elmeséljek egy történetet, illetve egy történetnek megmutassam egy stilizált, kimerevített darabját.

A számítógépes grafika, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, egy vonalas kép előállítását jelenti. Az én munkáim azonban vegyes technikával készülnek: számítógépes feldolgozású grafikák. A szabadságot a kezemben lévő ceruza, az előttem fekvő papír, az érzéseim, az élményeim, a fantáziám és a pillanatnyi ráhangolódásom együttese teremti meg. A kész grafikát színezem csupán számítógépen. Ez az egyszerű rajzprogrammal véglegesített munka nem vesz el semmit a grafikák művészi értékéből.

Nincs szó számítógépes manipulációról, habár már ért ez a kritika. Itt jelezném, hogy néhány nagyon egyszerű rajzprogram kivételével teljesen analfabéta vagyok a számítógépes programokhoz. Sőt, a túlmanipulált, sablonszerű alkotások gyakran taszítanak. Éppen ezért megtartom alkotásaim grafika-jellegét, így válik igazán láthatóvá a manuális alap. Tapasztalatom az, hogy sokkal nehezebb és időigényesebb ezzel a technikával dolgozni, mint festékkel és ecsettel.

Igen, az interneten is közzéteszem az általam sikerültebbeknek tartott munkáimat. Mindig rengeteget rajzoltam, elképesztő mennyiségű füzet, papír van felhalmozva. Mindig figurálisak voltak a rajzaim, fákat, felhőket, boglyákat nem rajzoltam, festettem. A legtöbbször élénk színeket használok, szenvedélyes ember vagyok. Az élet szellemi és érzéki kaland, megörökítem mindazt, ami többé vagy éppen kevesebbé tett az adott időszakban. Azt, ami felemelt, ami lehúzott, amitől érzékenyebbé vagy érzéketlenebbé váltam.



Az, ahogyan önmagamat ábrázolom egy-egy képen, mindig attól függ, hogy ki a képen látható másik alak. Amikor önmagamat rajzolom, alkotóként nyersanyagnak tekintem a saját személyemet, de nem csupán megmutatni akarom magamat, hanem közölni szeretnék valamit, üzenni szeretnék valamit az arcom, a tekintetem, a testtartásom, a gesztusaim révén. Magánemberként pedig rettenetesen kritikus vagyok önmagammal szemben, sok a kételyem, sok a tanulnivalóm.

Nagyon hízelgő ez az összehasonlítás, de hol vagyok én még Frida Kahlotól! Az ő képei is önéletrajzi jellegűek, ez igaz. Azt a valóságot közvetítette, amit az ember a legbensőbb tartományaiból a legközvetlenebbül, a legerőteljesebben átélhet. Az ő művei is naplószerűek, de nem annyira a külső történéseket beszélik el, hanem az ezekre vonatkozó fantáziákat és képzeteket mutatják meg. Egyetemes, időhöz nem köthető témákról vallanak képei, mint a születés, a fájdalom, a szexualitás, az elmúlás. Azért hiteles, mert meglepő őszinteséggel ábrázolja a saját élettapasztalatait.



Testi és lelki fájdalomban egyaránt volt része, csodálatra méltó az ereje, a kitartása, a bátorsága. Tizenhárom évesen gyermekparalízisen esett át, aztán tizennyolc évesen egy buszbaleset során olyan súlyos sérüléseket szenvedett, alig maradt ép csont a testében. A legenda szerint a balesetkor Frida mellett egy kézműves ült, kezében egy aranyporral teli papírzacskóval, ami kiszakadt, és a Frida Kahlo meztelen testét a busz és a villamos összeütközése után vér és aranypor borította.

Az én eddigi életemet borzalmas fizikai fájdalmak szerencsére nem tették pokollá, de gyermekkorom óta állandóan betegeskedem. Izgalmas éveket tudhatok magam mögött, megedzett a sok negatív tapasztalat, nem is tagadom, hogy emiatt eléggé markáns véleményem van bizonyos dolgokról. De közéleti szereplőként, aktuális megmondóemberként nem látom magam a jövő erdélyi színpadán. A népszerűség pedig azért jó, mert figyelnek a munkáimra, a belső tartalmaimra, amit a képeimen és az írásaimon keresztül megmutatok magamból.

Milyen esélyei vannak egy fiatal művésznek Erdélyben? Mik a lehetőségek?

Sok minden érdekel, sok mindennel foglalkozom, most éppen egy készülő, saját ötleten alapuló forgatókönyvhöz dokumentálódom. Milyenek az erdélyi lehetőségek? Azt válaszolhatom a kérdésedre, hogy aki akaratában viszonylag szabad, és aszerint él, ahogyan érzi, hogy léteznie, és cselekednie kell, az máshogyan beszél, jár, gondolkodik, veszi a levegőt. Semmi sem fontosabb, mint egy olyan közeg, ahol megélheted mindazt a szépséget, ami benned van születésed pillanatától. Én itt nem érzem szabadnak magam. Mintha a gravitáció tízszeres lenne.

Rossz a közérzetem attól az elváráscsomagtól, amiben a haza-nemzet-család-megmaradás-hagyomány, mint súlyos kő van mindenkinek a nyakába akasztva. Nincs kellő könnyedség, nyitottság, kalandvágy az emberekben. Én mindig új, izgalmas impulzusokra várok, hogy ihletet meríthessek. A kisebb közösségek tagjai általában hajlamosabbak a szorongásra, az előítéletek gerjesztésére, a pletykálkodásra, én pedig úgy érzem, sok vagyok itt, valamiféle idegen elem.



Eredendően más vagyok, mint a többség. Az ideális az lenne, ha hasonló érdeklődésű, világnézetű, ízlésű emberekkel dolgozhatnék együtt, mint amilyen én vagyok. Ha az egyéni látásmód, a sokszínűség, a kreativitás számítana, nem az, hogy éppen milyen a hajam színe vagy hogyan öltözködöm.

Remélem, hogy előbb-utóbb megtalálom azt a helyet, ahol nem kell magyarázkodnom, mert érteni fogják a szándékaimat, és azt a szimbólumrendszert, amelyet működtetek. Egy író barátom mondta azt, hogy a munkáimban organikusan szintetizálom az egész 20. századi festészetet, historikusságában is.

Tőlem még a giccs sem áll távol, mert számomra nem teljesen negatív művészeti minőség, főként ha groteszk elemekkel párosul. Ahogyan Hermann Broch mondja: minden művészetben van egy adag konvencionalizmus, a közönségnek való tetszeni vágyás. Egyetlen művész sem mentes ettől. Minden művészetben van egy csipetnyi giccs.



Van-e kedvenced a munkáid között?

Nincs egyetlen kedvencem, vannak viszont kedvenceim. De ez is változó. Attól függ, hogy éppen szívesen tekintek-e vissza életem azon időszakára, amihez az adott kép társul. A múlt démonai nyugtalanságot keltenek bennem, de a szenvedés bölcsebbé tesz. Tudta ezt Frida Kahlo, én most tanulom.