Lezajlott az Electronic Beats fesztivállánc idei budapesti eseménye is, mi pedig elmondjuk, miért volt ez most jobb, mint az összes eddigi rendezvény.
Lehet vitatkozni azzal, hogy az Electronic Beats 2013-as állomásai közül a budapesti dicsekedhetett-e a leghívogatóbb lineuppal, de nincs értelme: az ez évi minifesztivál ugyanis a szezon három kitüntetetten aktuális fellépőjével is villoghatott, amivel az egész hercehurca egy normális helyen, normális közönségnek, normális áron kínált kitűnő hétvégi programot. Így ismét sokszorosan győződhettünk meg arról, hogy a koncertsorozat egy tényleg remek kezdeményezés, ami már csak az országimázsnak is kedvező. Idén ősszel ugyanis egy éjszakára a főváros menőbb lett, mint Drezda, Zágráb vagy Bécs.
Ehhez erősen hozzájárult az este nyitó (tehát sajnos a legkevesebb embert vonzó) produkciója, az Ernest Greene-féle Washed Out, ami noha lemezen egyszemélyes dologként működik, koncerten egy komplett zenekarrá alakul át. Ez egyrészt különös, hiszen a vezető által elkészített albumok alapján nem gondolnánk, hogy ezt a világot hangszerekkel is elő lehet állítani, másrészt pedig jó, mert hát mégiscsak élő. A megszólalás így eleve dobott az alaphangulaton, a ritmusszekció ugyanis mesteri volt, Greene hangja pedig kellően elmaszatolódva igyekezett a végtelen felé, ráadásul a hullámzó szintirétegek is andalító módon verődtek vissza a termet kitapétázó óriáskivetítőkről. A koncert így összességében nagyon is felemelő volt még annak ellenére is, hogy a későbbi két előadás tükrében kicsit valóban szarul szólt, és hogy Greene elég messziről pont úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas öregasszony, vasalás közben. És azt is hozzá kell tennünk, hogy a harmincperces játékidő (akárcsak a tavalyi Junior Boys esetében), ismét nevetségesen kevés volt.
Aggasztó várakozás előzte meg Charli XCX fellépését, ami egészen egy bő negyedórányi késésig nyúlt. Emiatt, igaz, bőven kárpótolt az, amit utána láthatott az ember. Aki hozzánk hasonlóan nem nagyon tudta elképzelni, mit tud egy kvázi-mainstream énekesnő azon kívül, hogy hát a színpadon áll és énekel, annak kitűnő lecke volt az a szűk óra, aminél emlékezetesebbet nem is tapasztalhattunk az est folyamán. XCX alapból impozáns színpadképet kölcsönzött a produkciónak, három egyenruhás (fehér ing, lakkozott fekete szoknya) iskolás lány szolgáltatta ugyanis a kísérőzenekart, ami gitárral, dobbal és billentyűkkel keltette életre a dalnoknő szintetikus elektropopját. Persze nem a díszlet vitte el a show-t, hanem a fiatal Charli, aki már most egy bámulatos előadó; szemrebbenés nélkül kitölti a rendelkezésére álló teret, sőt, még sokkal többet is nyújt ennél. Vad, szenvedélyes, jól énekel, ráadásul figyelemre méltó számai vannak, legalábbis idei első rendes nagylemezén. Az Icona Poppal közösen írt I Love It (ami a közhiedelemmel ellentétben egy roppantmód idegesítő szám) előadása ugyanis az egyetlen szépséghibája volt az estének. Máskülönben az utolsó porcikáig rendben volt a műsor, nagyokat néztünk mi is, hogy mekkora a lelkesedés meg az energia, és hogy miért párszáz söröző fiatalnak játszik ez a Charli XCX, miközben egy konyhakész, komplett popsztár ő.
John Talabot már azért is lépéshátránnyal indult a másik két versenyzővel szemben, mert magán kívül nem hozott sok mindent, kivéve pár kütyüt, néhány dobverőt és furcsa ritmushangszert, valamit 2012-es ƒIN című bemutatkozó lemezén is szereplő haverját, Pionalt. Jogos lehet tehát a kérdés, hogy mivel volt több az élő Talabot a rögzítettnél, és a koncert elején rögtön ki is derül, hogy nagyon semmivel. Persze mégiscsak látványosabb és hatásosabb, ahogy énekelnek és a megfelelő ütemben verik az előttük álló hangszereket; ám a durvább basszuson, illetve a magasabb hangerőn kívül nem sok újat produkál a produkció, legalábbis elsőre. Persze ahogy mélyebbre hatoltunk az erdőbe, ez megváltozott, volt ugyanis nem egy olyan pillanat, amikor annyira összecsúcsosodott minden, és olyan forrongó hangulat alakult ki a rengeteg réteg, ütés és zaj hatására, hogy tényleg csak kigúvadt szemekkel és tátott szájjal lehetett bámulni a színpadot. Ez azonban sajnos nem változtat azon, hogy John Talabot élő műsora volt az, ami a legkevesebb többletet adta az albumanyagához képest, de persze sokat elárul a végkimenetelről, hogy a spanyol még így is csak hajszálnyival maradt le XCX mögött és összességében jobb műsort adott, mint a Washed Out. Szóval egyáltalán nincs okunk panaszra, és nem csupán azért, mert elővigyázatosságból inkább elmentünk, még mielőtt az utolsó fellépő, vagyis a Nôze bármit is művelhetett volna a színpadon.
