Egyszer régen, valamikor 2008-ban, az MGMT nevű popduó meglepte a pop úri közönségét a kétezres évek egyik legfontosabb lemezével, az Oracular Spectacular című csodával.

Ezt a két ifjú popművésznek idáig sem túlszárnyalni, sem megközelíteni nem sikerült, sem a 2010-es Congratulations című albummal, sem a cím nélküli 2013-as kísérlettel. Ez van, ne szépítsük. Mert nem életszerű, hogy az új lemez is direkt ilyen kísérletezős, és hogy a fiúk, Benjamin Goldwasser és Andrew VanWyngarden tudnának slágeresebb popalbumot is összehozni, de nem akartak. Valójában ilyenre sikerült a haza. Az Oracular Spectacular a progrock és a hetvenes évek végi diszkó hangzás merész mixtúrája, afféle pszichedelikus barkács elektro, amiben azért korai Pink Floyd is van bőven. Van helye a nap alatt az új lemeznek, de megmarad egy szubkultúrán belül, nem lesz sportcsarnokokat megtöltő szuperprodukció, ami ugyebár nem is lenne olyan nagy baj, de mivel az MGMT a popból indul ki, jobban felvállalhatták volna a slágerekben gyökerező énjüket. Az albumon van néhány olyan dal, amely ráfért volna az etalonnak számító Oracular Spectacularra.



Ott van például a nyitó felvétel, az Alien Days! Néhány napot még dolgozhatott volna a producer, lehetett volna rajta mit állítani, ahogy szintén „menthető lett volna" a Mystery Disease is, de itt is kifolyt a dal az alkotók kezei közül. Ami rendben van a lemezen, az az atmoszféra, az újragondolt 60-as évek pszichedelikus rockja, de nem elég karakteres a hozzáadott érték. Nincs ott kontrasztként a pop. Míg mondjuk a nyolcvanas évek közepén a német Der Plannak, vagy a Residence-nek jól állt az esetlen minimál, addig az MGMT-nél már zavaró az álnaiv attitűd. Mondjuk ki: az erő, a karakter hiányzik a lemezről, az, hogy nem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. Van némi demo-jellege a dolognak, Dave Fridmann producer helyett egy olyan „üzemmérnnököt" kellett volna a fiúk mellé tenni, aki „megcsinálja a lemez alját", amelyre aztán rá lehet keverni az effekteket, de itt csak egymásra engedett bizonytalan motívumokat, sercegő zajokat hallunk. Lehet, hogy egy kiállítás megnyitóján nagyon trendi szettet nyomnak le a srácok, de nem kurátoroknak és galériásoknak kéne zenélni, hanem meg kéne határozni a 2010-es évek hangképét. Nem kevesebbet vártunk volna az MGMT-től.