Tovább absztrahálja saját zenéjét a No Age, és bár az An Object című új lemezük nem könnyű falat, azért az ínyenceknek egészen biztosan ízleni fog.
Ám bármennyire is különbözzenek, az egyik jellemének, érdemeinek kidomborítására kifejezetten alkalmas a két formáció szembeállítása. A felek viszonyában (és egyébként is) a Japandroids a helyi srác, aki nem akar kinőni a 15 évesen hordott farmergatyájából, mert minek: lehet benne vedelni, koncertezni és nőzni, ráadásul nem gyárilag kerültek rá a kopás és szakadásnyomok, hanem úgy, hogy hát a nadrág kikopott és kiszakadt. Autentikus tinédzser lélek, Bruce Springsteent hallgat és sörözik, néha pedig mindkettőt csinálja egyszerre; ilyenkor szeret ordibálni is. Vele szemben a No Age más, szereti ő is a rockot meg a piát, gitározni is tud meg dalt írni is, viszont a Sonic Youth-lemezekből nem csak azokat a részeket bírja (és érti), amikor együtt énekelheti a refrént Kim Gordonnal, hanem azokat is, amikor Thurston Moore csak percekig kínozza a gitárt, vasas, fémes, meleg zajt csalva ki belőle. Hogy a második gyerek miért érdekesebb, mint az első? Mert ő tudja, hogy a zajnak is megvan a helye; és hogy annak is megvan a helye, hogy ide most nem egy óriási refrént teszek be, hanem valami szürke, elgondoltató izét; és nem csak focihimnuszokkal pakolom tele az albumomat, hanem szövök bele kicsit nehéz részeket is, amiket nem lehet énekelni, meg amikor igazából dal nincs, csak hang, meg vasas, fémes és meleg zaj.
A No Age tehát mer megtenni dolgokat, és meri megkérdőjelezni azt, ami a zsáner definíciójában van; és lehet, hogy nem okoz egyszerre tizenöt atomrobbanást a műfaj keretein belül, de okoz mondjuk három olyat, ami széttöri ezeket a kereteket. Persze a Japandroids is jó, neki is van létjogosultsága, az NA viszont izgalmasabb, különösebb, nagyobb benne a kihívás. Ez pedig a duó negyedik lemezéből is bőven hallatszik. Kivételesen gyalázatos elsőre ugyanis a korong, ha úgy tetszik, a remek Everything In Between mostoha, féllábú, agyonvert, leszúrt, felgyújtott kistestvére. Hiányzik az erő, az energia meg a motiváció, ráadásul épkézláb énekrészek sincsenek, Dean Spunt ugyanis fals, száraz; olyan, mint egy darab fa. Akár még azzal is viccelődhetnénk, hogy olyan, mintha a dobosnak adták volna a mikrofont, ha nem tudnánk, hogy igazából ő a dobos.
Az elején így könnyű lehet beletörődni azokba a kritikákba, amik szerint nem lett túlságosan ép az új lemez, de ne tegyük: az album ugyanis valójában nagyon is jó, csak kicsit gyötörni kell. Hogy poptörténeti kontextusba helyezzük, és hogy legyen nagy mű, amihez lehet hasonlítani, akkor azt mondhatnánk, hogy ha az Everything in Between volt a „Heroes” (első oldal slágeroldal, második ambient), akkor az An Object lett a Let It Be. Vagyis a korong, amelyen a Replacements-et már nem érdekelték az elvárások, az időszak, az eleve elrendeltség meg hogy ciki e szeretni a KISS-t vagy sem, hanem egyszerűen azt játszották, amihez kedvük szottyant. A lényeg az őszinteség, és a bátorság volt; az, hogy tökmindegy, hogy a Black Flag háborúzik vagy spoken wördözik vagy hogy a Hüsker Dü évekkel a Jesus & Mary Chain előtt feltalálta a Jesus & Mary Chaint. A hangsúly azon volt, hogy kapd be, én akkor is kiöntöm a szívem, és olyan AOR dalokat írok, amitől még Lee Ving is elpityergi magát. És az An Object esetében is ez a lényeg. Hogy lehet menő minden és lehet az a szabály, hogy ha ’’zajos punk”, akkor már egyből ’’himnikus’’ meg ’’fiatalság’’ is muszáj, de én akkor is úgy fogom felvenni az énekhangom, ahogy az van; és akkor is olyan hangzást fogok kikeverni, mintha egy ócska kazán lenne az akusztikai etalonom és akkor is betolok ide egy vonós vagy egy fúvós részt, ha ez normális embernek amúgy eszébe sem jutna.
A Let It Be egy másik fontos mozzanata az volt, hogy miközben a Replacements tagjai lerántották a leplet a pucér valójukról, megírták életük legjobb dalait. És ez nagyjából a No Age esetében is igaz, hiszen ez a duó eddigi legmaradandóbb és legszívhezszólóbb munkája, amiben lélek van, innováció és merészség. Az An Object ugyanis jó mélyre lenyúl az indie rock torkán, kitép belőle minden érzelmet, ínt és idegvégződést, majd azt nyújtja elénk, de persze nem úgy, ahogy azt elképzelnénk vagy amire normális esetben számíthatnánk. A C’mon, Stimmungnak például a DNS-ébe van kódolva egy adrenalinteljes refrén, ami helyett azonban csak nyamvadt macskazenét kapunk; a Commerce, Comment, Commence-ben semmi sincsen, csak egy nagyon hosszú zsibbadás, az Impression pedig nagyon minimális és dallamtalan, cserébe mégis annyira gyönyörű, hogy egyszerűen megszakad a szív.
Zárásként elmondhatjuk, hogy a No age és a Japandroids nagy különbözőséghez törvényszerűen az is hozzátartozik, hogy az egyikük jobb legyen, mint a másik. És, bár ezt a tavalyi, orbitálisan kurva jó Celebration Rock kapcsán talán még én is kétségbe vontam, igazság szerint eddig a No Age a jobbik. És ez leginkább a 2013-as An Object alapján dönthető el egyértelműen.
