Egy nemzet vagyunk és nem tudunk egymásról. Nem érti egy pesti, milyen egy kisebbségi magyar közösség, és nem érti a falusi, mitől jó a budapesti élet.

Közel egy éve élek a magyar fővárosban, s gyakran tapasztalom, hogy az itteniek számára a nagyvárosi életen kívül nincs más elképzelhető. Nincs is ezzel semmi baj, csak gyakran tudomásuk sincs arról, hogy milyen a falusi élet. Ahol számítanak még a hagyományok, ahol egy belső törvény él, olyan törvény, melyet nem illik megszegni. Arról pedig, hogy egy határon túli településen mennyiben más az élet, távol a magyar központtól, egy idegen országban szocializálódva, idegen törvények szerint, hogy ennek hatására milyen erős belső szabályokat hoz létre egy-egy magyar falu, tiltakozva a fenyegető asszimiláció ellen - mindezzel nem sokan foglalkoznak. Belekóstolva mindkét életformába, s valahol mindkettőt kívülről szemlélve - én nem tudok választ adni arra, hogy hol jobb. Csak a szempontokat tudom megmutatni - az áthidalhatatlan különbséget.
Álmomban otthon voltam a családommal. Kimentem házunk elé és néztem, amint közeledik a 4-es 6-os villamos. Mielőtt odaért volna, hirtelen felrobbant az egyik vagonja. Akkor tudatosult bennem, hogy ez már nem először történik, minden nap megismétlődik, és mindig ugyanazon a helyen: mielőtt elérné házunkat. 

Rémülten rohantam be a családomhoz és üvöltöztem, hogy azonnal pakoljanak, el kell mennünk innen. Értetlenkedve kérdezték, hogy mégis hova. Nem számít, mondom, sok rokonunk van szanaszét a világban, meghúzódunk valahol. Senki nem mozdul. Magamból teljesen kikelve üvöltök, miért nem értik, hogy háborús övezetben vagyunk és menekülnünk kell. Ugyan, nincs semmi baj, majd nem mennek a villamossal ezentúl, de ők maradnak otthon. 

Lesújtva állok, rettegek és nem tudok mit tenni. De nekem van megoldás, mondják, menjek csak nyugodtan vissza Pestre, az albérletbe. Nehéz szívvel végül beleegyezek és tudom, ők nem jöhetnek velem, mert nincs útlevelük. 

Természetesen a kárpátaljai eldugott községemben nem jár a 4-es 6-os villamos, és egyéb villamos sem. A kisutcámban semmilyen tömegközlekedési eszköz nincs, da ha volna is, aligha robbantaná fel egy merénylő minden nap. Ha mégis, a családom rettenetesen pánikolna, nekem kellene őket nyugtatgatnom. Természetesen Kárpátalja nem háborús övezet, így hát ez az álom teljes mértékben értelmetlen. 

S mégsem az, ha arra gondolok, hogy álmomban mennyire nem zavart senkit, hogy emberáldozatok vannak a szemünk előtt, amikor újra és újra felrobban a villamos. A villamos ugyan nem robban fel, de olyan dolgok történnek Ukrajnában, melyeket egy nyugati társadalom nem tudna közönnyel nézni. Ha arra gondolok, hogy nap mint nap halnak meg az utakon a korrupció eredményeként - ugyanis megveszik a jogsit, megveszik a bűnösök az ártatlanságot, megvehet bárki bármit, - ha arra gondolok, hogy orvosi műhibáknak mennyi áldozata van - a diplomát is megveszik, és épp bőrrel megússzák, ha valamit "elszúrnak". 



De ha csak az apróságokat nézzük: a szörnyű életszínvonalat, a nevetséges béreket, az igazságtalanságokat, azt, hogy a hivatalos helyeken, kórházakban nem tesznek semmit ingyen (vagyis "hálapénz" nélkül), és akkor is úgy bánnak velünk, mint a kutyákkal, vagy azt, hogy egy buszsofőr csordának nézi az utasait, hogy az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a széteső buszokon, miközben alig vannak járatok; a sofőr lökdösődik, kiabál. Ő az úr. 

Ha azt nézzük, hogy mindemellett irtó nehéz még magyarnak is lenni Ukrajnában. Hogy a továbbtanulást ellehetetlenítik az emeltszintű ukrán érettségi miatt. Hogy azzal fenyegetnek, a kettős állampolgárságot büntetik (egyeseket meg is büntetnek, másoktól kenőpénzt szednek be, hogy átmehessenek a határon a magyar útlevéllel), miközben az ország el van zárva: kimenni nem lehet egy egyszerű útlevéllel (nagyon bonyolult és persze drága egy-egy vízum kijárása, ami egy adott országba szól). 



Ha azt nézem, hogy minden koszos, szürke és lepusztult, az utak járhatatlanok, törvény csak akkor van, ha rendőrök félemlítenek meg vele (például egy közúti ellenőrzésnél, amit nagyon nehéz megúszni úgy, hogy ne csúsztassunk zsebbe - mindenképp találnak valami szabálytalanságot), emberség nem létezik - tán nem is csoda, ha ilyeneket álmodok. A családom mégsem ért velem egyet az álmomban. Vagy azért, mert ők nem látják ezeket a szörnyű körülményeket, mivel sosem volt részük másban, vagy azért, mert nagyon is látják, de nem tartják szörnyűnek. 

A minap a telefonban sopánkodik édesanyám, hogy a szomszédok, ismerősök afölött szomorkodnak, hogy milyen nehéz lehet nekem tengődni egyedül az albérletben. Az életemre gondolok, a "tengődésre", meg arra, hogy anyám sosem élt olyan házban, ahol volt fürdőszoba, hogy neki nincs tévéje vagy internete, az udvaron "pompálja" a vizet, télen a vizes fából próbál meleget csiholni a "spórban" - és szomorkodik, hogy milyen nehéz lehet nekem; azon töpreng, hogy mit is küldhetne nekem Pestre, hogy legyen mit ennem. Ha mindezt végiggondolom, látható, hogy bűntudatom van, hogy bűntudatból álmodok ilyeneket. 



Azt hiszem, a két világ annyira átjárhatatlan, hogy sosem értik meg egymást. Anyám sosem fogja érteni, hogy miért nem szomorú, hogy "albérletben tengődök", hogy miért választottam én ezt, és egy pesti aligha érti meg, miért tartja ezt az én családom szomorúnak. Én tudom, hogy otthon egy szoros közösség van, egy közösség, ami nem hagyja elveszni a másikat. A fiatalok hamar házasodnak, beköltöznek egyikük szüleihez és élnek együtt - nem mindig állami forrásokból, de ezzel otthon nemigen foglalkozik senki. 

Tudom, hogy mindig van hol lakniuk, mindig van mit enniük, mert krumplit és egyéb zöldségeket megtermelnek, hogy ha nincs pénzük "feliratkoznak" a boltban (a boltos felelősségére), és ha igazán nagy baj van, lesz egy rokon, aki segít. Hogy lekapcsolhatják a villanyt, meg nincs gáz, víz, internet, tévé? Apró kellemetlenségek, de nekem nincs otthonom, albérletben vagyok egyedül, még kisállatot sem tarthatok. Számukra ezek az élhetetlen körülmények. Hiába mondom tehát nekik, hogy meneküljünk, mert ez egy háborús övezet -kinevetnek érte.