A popban nem az Arcade Fire énekelte meg először a reflektort, előttük a leghíresebb világító test az ABBA Super Trouper-e volt, persze szigorúan a diszkógömb után.
Az Arcade Fire a diszkós égitestet megidézi negyedik,
Reflektor című új lemezének címadó klipjében, amit Anton Corbijn rendezett, de az albumnak más köze nem sok van a klasszikus szórakoztatóiparhoz. Fel is teszik a kérdést a
Normal Person című dalban:
Do you like rock and roll music? Szeretik, de máshogy.
Mi ezért
máshogy-ért szeretjük őket. Az elején le kell szögeznünk, hogy a zenekar 85 perces dupla lemeze David Bowie
The Nex Day című munkája mellett az év talán legfontosabb lemeze. Máris klasszikus, a zenekar történetének opus magnuma, ami sarkos kijelentés, hiszen a rajongók egyezményesen a
Funeral című bemutatkozó munkájukat tartják a legjobbnak, míg a
Suburbs hozta el a Grammyt, szóval, csínján kell bánnunk a nagy szavakkal, de amikor egy zenekar előáll egy 85 perces dupla anyaggal, akkor gyaníthatjuk: a fő mű megalkotásának igénye hajtotta őket. A Reflektor 13 szerzeménye között nincsenek kimondott slágerek, mégis annyira izgalmas minden felvétel hangszerelése, a megalkotottság olyan magas fokán állnak ezek a kompozíciók, hogy érdemes egyben meghallgatni mind a 85 percet. A korábbi,
Suburbs telezongorázott, akusztikus hangképe után biztosak lehettünk abban, hogy az új albumnak már más irányba kell kilengenie.
The Hunger Games (Éhezők diadala) soundtrackjén található
Abraham's Daughter című, leginkább a The Swanst idéző dala hiába volt a maga nemében felülmúlhatatlanul szépséges szám, nem volt mese, a William Butler és Régine Chassagne vezetette kanadai formációnak valami radikálist kellett lépnie ahhoz, hogy elkerüljék az önismétlés zsákutcáját. Megtartották a Talking Heads-et és David Bowie Berlin-korszakát idéző vázat, viszont elhívták LCD Soundsytemből ismert, James Murphyt. Az anyag kapott némi indie-diszkós pulzálást, de az elektrós effektek és a karibi ütősök egymásra játszása sem öncélú: új dimenziókat nyitott a montreáli Arcade Fire világában. Talán annyit róhatunk fel nekik, hogy a második korongon szerepel néhány közepes dal (pl az
Awfull Sound), ugyanakkor 85 percben megbocsátható, ha van néhány kevésbé izgalmas pillanat. És nemcsak Orfeuszt és Euridikét idézték meg, hanem magát David Bowie-t is, a legnagyobb Arcade Fire-rajongót, aki a lemez címadó dalában átszellemülten vokálozik.
