Képzeljük csak el, hogy mától kezdve jogellenes lesz az életvitelszerű politizálás a világörökségi területeken, a megállókban, állomásokon, utasvárókban.
A politikát ezentúl csak és kizárólag közösségi munkában lehetne gyakorolni, a közösség képviseletét elsősorban a közös érdekek mentén, a társadalmi párbeszédet, pedig nem egyéni érdekek mentén. A politikát gyakorlóknak öltönyeire éppen úgy, mint a focisták mezeire rávarrnánk, hogy melyik magyar vagy külföldi cég szponzorálja őket, csak hogy felszólalásaik esetén mindjárt egyértelmű legyen honnan fúj a szél. Hovatovább a politikával foglalkozók számára kötelező lenne a minimális testedzés, egy tetszés szerűen választható sport, mert hát ugye ép testben ép lélek. Kötelező lenne a heti legalább egy kulturális program, vagyis egy kiállításra, felolvasásra, színházba, koncertre, operába – lehetőleg felváltva – el kellene menniük, és a művészek írnák alá jelenléti íveiket.
Mert kulturálatlanul nem lehet politizálni.
Hetente egyszer minden közszolgának részt kellene vállalnia a szegények és elesettek megsegítésében, akár úgy, hogy ételt osztanak a Blahán, akár úgy, hogy betegekkel beszélgetnek a kórházban, vagy máshogy. Együttérzés és belátás nélkül nem dönthet senki mások sorsa felől. Vagy igen?
Néhány hete különösen aktuális kézirat került hozzám. A kiadatlan szatirikus vígjáték valójában irodalomtörténeti kuriózum, melynek címe „Nem mind arany, ami réz", szerzője Hamvas Béla. A művet Budapest-Szentendre és Tiszapalkonya között írta 1956. augusztus 30. és 1957. szeptember 26. között. Figyelemreméltó időszak ez a magyar történelemben. Hamvas életében talán még fontosabb, hiszen Hamvas naplóiban az '56-os forradalomról szinte semmi sincs. Szándékosan. Rá ne hivatkozzanak. Emlékezzünk 'Interview' című öninterjújának idevonatkozó részletére: „Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. (...)Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt (t.i. 1956-ot) elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?"
A vígjáték irodalmi elemzését, bemutatását máskorra hagynám. Különös aktualitását emelném ki most csupán. A teljes történetét sem mesélném el, hiszen színpadra való, legyen elég hozzá annyi, hogy Medárd király lánya férjhez megy, s ekörül zajlik a bonyodalom. A vígjáték egyik kulcsjelenetében Medárd utolsó két – később leváltott – még viszonylag normális embere beszélget, a Tábornok és a Kancellár. Bár igazán normális egyedül a Bolond a darabban. Ezt a részletet idézném most, Hamvas Béla egyetlen színpadra szánt, az 1956-os forradalom idején írt, szatirikus művéből, mely mindmáig kéziratban maradt és soha sem mutatták be. Eddig.
„KANCELLÁR: A királyokat nem az buktatja meg, hogy ostobák, vagy elszámítják magukat, nagyravágyók, fösvények, vagy tékozolnak. Minden kormányzatot a huncutok rágnak meg.
TÁBORNOK: Nincs ellenük védelem?
KANCELLÁR: Egyedül egyetlen, ha a király nem ereszti őket magához. De ezt csak nagy és tiszta király teszi. Medárdtól ilyet várni nem lehet.
TÁBORNOK: Felbőszítő volt, amit ma csinált a templom előtt, mikor a nép közé hamis pénzt szórt.
KANCELLÁR: Ez csak az előjáték. Azt tervezi, hogy a koldulást betiltja. Indok: a királyság minden dolgozó polgárának bőséges megélhetést nyújt, s így a koldulás fölösleges és erkölcstelen. Ezt ő mondja. Ő, a kis harács és a nagy harács után. Amikor az ország népének többsége egyik napról a másikra él. De ha valaki, szól az új törvény, önhibáján kívül nincstelenné válik, az a szegényközpontból igényelhet segélyt természetben és kivételes esetben pénzben. Majd adnak a szegényeknek moslékot, amiből a huncutok a krumplit és a húst kilopták. Az egész arra való, hogy szegényváltság címen újabb adót vethessen ki.
TÁBORNOK: Remek újítás.
KANCELLÁR: Tévedsz. Ősrégi dolog. Szodomában és Gomorában már így csinálták. Olvastam, hogy egy leányt Szodomában, mert a koldusnak kenyeret mert adni, mézzel bekenték és kikötözték, hogy a legyek agyonmarják. Ott is volt szegényközpont. Megcsinálták, nehogy a gazdagnak a szegény szemébe kelljen nézni."