A negyedik Franz Ferdinand lemezzel kapcsolatban nem csupán az a legmeglepőbb, hogy megjelent, hanem az is, hogy mennyire jó lett.

Ha valamikor, akkor 2013-ban aztán végképp joggal tehetjük föl a kérdést, hogy ugyan ki a fenét érdekel még a Franz Ferdinand? Hiszen gitárzenét sem hallgat nagyjából senki; hip-hop, feketék, meg elektronika van most; az osztrák trónörökös helyett pedig inkább az MDMA a menő, és persze eleve reménytelen, hogy egy ennyire trendfüggő közegből kiinduló együttes még ennyi idő után is bírja a strapát. Az FF bajtársai közül is sokan elestek már a csatában, nem egyszer elég csúnyán. A Kaiser Chiefs-nek sikerült otromba módon lelövetnie magát a harcmezőn; a Killers egyenesen ráhugyozott a saját sírjára, az olasz rokonsági viszonyokról (The Fratellis), Bowie-dalokról (The Kooks) vagy az isten tudja miről (The View, Mumm-Ra) elnevezett frontvonalbelieknek pedig még az urnájára is cirill betűvel írták fel a nevüket, hogy még véletlenül se emlékezzen rájuk senki a modern világból. Egyedül talán a Maximo Park élvezhette a veteránoknak járó kitüntetéseket, ám most akadt egy újabb egyed, aki rászolgált egy tisztességes nyugdíjra.

A Franz Ferdinand akkor döntött jól, amikor nem próbálta körömszakadtáig maga mellett tartani a rajongóit, nem merült el homlokráncig/szemöldökig az elektronikában és nem aktiválta azokat a vésztaktikákat, amiket egy süllyedő hadinaszádot elhagyni kénytelen legénységnek tanítanak - vagyis a karrierje során lényegében mindig. Ehelyett inkább igazi királyi sarjakhoz hasonlóan csakis akkor készített lemezt, amikor kedve tartotta; eddigi három munkája alapján pedig bebizonyosodott, hogy az arisztokrácia sem olyan hülye, mint ahogy gondolnánk. A 2004-es címnélküli bemutatkozás és az egy évvel későbbi You Could Have It So Much Better ugyanis példásan zabolázta meg a korszellemet, és noha a ’09-es Tonight már egy olyan világba érkezett, amikor már tényleg csak az MTV2-n lehetett brit poszt-poszt-punkot hallgatni, mégis képes volt megállni a helyét mind az esztendő, mind pedig az együttes repertoárjában. Ám kitűnő albumok ide vagy oda, a negyedik korongra (és az azt megelőző hosszú pauzára) azonban még az sem számított volna, aki egyáltalán számított még bármire is a Franz Ferdinanddal kapcsolatban.

Én személy szerint mindig is szerettem a csapatot, bírtam az összes lemezüket, a Right Thoughts, Right Words, Right Action viszont egyáltalán nem tudott érdekelni - egészen addig, ameddig be nem tettem az albumot; mert akkor kiderült, hogy igazából tök jó. Mármint nem úgy, hogy „ja, régen kedveltem ezt a bandát, most meg már annak is örülök, hogy jobb számokat írnak, mint a kutyám”, hanem úgy, hogy meghallom a nyitószám trappolását és tudom, hogy lesz egy fasza félórám tíz olyan számmal, amik nem csak az FF számára nyújtanak apró ráncfelvarrást, hanem egy kicsit a gitárzenének is. És ehhez nem kellett semmi trükk, semmi korszellem, semmi aktualitás, sőt. Amihez szükség volt, az egy általánosságban (tehát kortól, nemtől, évszámtól, stílustól) függetlenül elragadó zenekar, és az ő eltökélt, sugárzó dalai. A RT, RW, RA pedig azért annyira kiváló, mert pontosan ezt nyújtja.



A korong kicsit talán visszavett a Tonight szintetizátor vezérelte kilengéseiből, viszont a korai időszak katonás szögletességét is lekerekítette, így leginkább a két véglet szintézisében kaphatjuk el a Franz Ferdinandot, amely meglepő módon olyan dinamikus és feszes dalokkal állt elő, mintha a tagok átlagéletkora a huszonötöt súrolná. A legnagyobb mámor a munka eleje-közepe felé kólinthat leginkább fejbe minket, a Love Illumunation, a Fresh Strawberries és a Bullet megrázó energikussága alapján ugyanis sokkal inkább gondolnánk azt, hogy 2004 van és minden második szembejövő pólón a dnanidreF znarF-felirat kacsint vissza ránk, mint azt, hogy igazából ez egy bő tízéves, népszerűségének csúcsán jócskán túllendült együttes, ami nem méltatott többre annál, mint hogy ócska nosztalgiával karaokezzuk még harmincöt esztendő múlva is a már most szörnyen elcsépelt Take Me Outot. 

Úgyhogy igazságtalanul morgolódhatunk a Right Thoughts, Right Words, Right Action miatt, a lemez ugyanis makulátlan, problémamentes időtöltést kínál, tényleg olyan meglepő, bravúros frissességgel, amit általában csak a pályája elején képes hozni egy zenekar, ám amit a négyes már közel tíz éve folyamatosan kínál. Így pedig nem kell zavarba jönnünk, ha sokadszorra ugrálunk/táncolunk/vonaglunk örömünkben a korong hallgatása közben, és persze az is érthető, ha egymás után tízszer jut eszünkbe, hogy ez meg ez a szám mennyire jó. És vajon problémát jelent, hogy az 2013 egyik legkorrektebb pop-rock lemezét négy harmincas skót úr készítette? Ugyan! A Franz Ferdinand pályaíve alapján remélhetőleg úgyis lesz még olyan esztendő, amikor ezt ismét kijelentetjük.