Hatalmas siker övezte a több mint öt éve készülő dokumentumfilm, a Jalanan bemutatóját, amely három jakartai utcazenész életét követte nyomon.

Szerzőnk az Ubud Writers and Readers Festival vendégeként hosszabb időt tölthetett Balin és Jakartában, a kawi költészetről írott cikkeit itt és itt, a kawi legkomolyabb szakértőjével készített interjúját pedig itt olvashatják. Az „utcazenész" nem egészen azt jelenti Indonéziában, mint Európában, s a tizenkét milliós világváros mélységét és súlyosságát igazából éppen az ő utcazenész mivoltukon keresztül élhetjük át igazán.

Boni, Ho és Titi története nem csak megrázó és szép, hanem valami olyasmit árul el Indonéziáról és különösen a XXI. század nagy problémáiról, amiről sokan azt hinnék, távoli sci-fi, holott már most és itt történik. Az elképesztő forgalomból eredő környezet– és légszennyezettség, a szegénység és az otthontalanság kiszolgáltatottsága, s az ezen felülemelkedő derű és művészet története ez. Legalábbis ez az, ami a dokumentumfilm három főhőséből árad. Aki megnézi a filmet nem csak arról tud meg valamit, hogy milyen a néhol gitárral, néhol csak énekkel és tapssal kolduló gyerekek és fiatalok élete egy ázsiai nagyvárosban, hanem arról is, hogy valójában mi a helyzet a nagyvilágban. A napilapok és tévéhírek semmit sem árulnak el a katasztrófákon, a szörnyűségeken, politika és gazdasági játékokon kívül, míg ez a film mélyebb és pontosabb, élesebb és életszagúbb, mint az, ami a médiában általában megjelenik.



Az útikönyvek és utazási irodák hirdetései Európában Indonéziából a természeti szépségeket, a turistákat váró keleti kényelmet, sőt luxust emelik ki. Jobb esetben a kulturális sokszínűséget, talán néhány ősi jávai romot is megemlítenek itt-ott. Az odautazók legtöbbje tíz napját védett szállóban tölti. Nem vagy alig „vegyülnek", szervezetten jönnek-mennek. Szerencsére azért még akadnak hátizsákosok, akik rosszabb esetben a Magányos bolygó épp aktuális bédekkerét követve csupán élményeket vásárolnak, s elkészítik a tízezer-milliomodik „én és Borobudur" vagy „én és a Boromo" képet is. És vannak a neonomádok, akik otthon vannak a Földön, és sokkal többet tudnak, mint e cikk írója.

Óvatosan súgom minden utazónak: menj le a térképről, tanuld meg az ő nyelvüket legalább kissé, ismerkedj meg az itt élőkkel, bízz bennük, lépd át komfortzónád határait és legfőképpen hallgass a szívedre. Indonézia, különösen Jáva és Bali valóban a csodák és csodás emberek különleges világa, ha az ember megnyílik és prekoncepcióit legyőzi.

Ebben a megnyílásban és az előítéletek leküzdésében segíthet a Jalanan című dokumentumfilm is, amely titokban musical is kissé. Felejthetetlen alkotás, amelyben olyan jelenetek vannak, mint amikor Boni és barátai otthonukat, ami egy híd alatt rejtőzik épp, merő viccből átalakítják egy „igazi" egycsillagos Hyatt szállóvá. Vagy, amikor Ho, ez az indonéz rasztafari úgy dönt, hogy elmegy az örömlánnyal hálni, később aztán mégis megnősül. Gyönyörű az is, amikor Titi végül csak-csak megszerzi a diplomát. Megismerjük a jakartai utcák nappalait és éjszakáit, s vezetőink a város legjobb ismerői, ezek a dicső jávai énekesek, akiknek semmijük sincs, csak és kizárólag jó szívük és nagy tehetségük. Mert kétségtelen, a dalokat, melyeket ők írnak, ők adnak elő, s amiből ők élnek buszokon koldulva, a dalokat nem lehet nem szeretni.

Nagyon fontos lenne, hogy eljusson a Jalanan Európába, azon belül Magyarországra is, és valamelyik moziban vagy fesztiválunkon bemutassák. Nem csak a jakartai utcazenészek, nem csak Indonézia miatt lenne fontos, hanem azért is, hogy tanulhassunk belőle, kitekintsünk a világba, s megértsük: egy bolygón élünk, egy buszon utazunk, egy ritmusra rezdülünk. A világfalu már rég körbeért, akár tetszik, akár nem. Ebben a világfaluban nagyon nagy utca Jakarta, s nekünk magyaroknak, akik annyian vagyunk, ahányan Jakartában laknak, figyelni, tanulni és nyitni kell. Meg kell érteni a XXI. századot, a Föld túlsó felén élő embereket is, mert valójában ugyanúgy ahogy egy évszázadban élünk, egy településen is lakunk, ebben a világfaluban, melynek különböző problémáira hasonló válaszokat találhatunk. A jakartai utcazenészektől, a Jalanan hőseitől pedig lehet és kell is tanulni, méghozzá derűt és művészetet.

Post Scriptum:

Emlékszem, amikor először jártam Jakartában, 2007-ben nagyon megrázott a városban élő utcai énekes fiatalokkal való találkozás, talán éppen Bono, Ho vagy Titi zenélt nekünk akkoriban a körülbelül tízezer utcán zenélő srác közül. A film hatására előkerestem, akkori noteszem, benne pedig az alábbi verset találtam: