Az Unknown Mortal Orchestrának sajnos van hova még fejlődnie, ami koncertje alapján is egyértelmű volt. De persze a helyzet nem reménytelen.
Ha nem szereted a maró szubjektivitással és iróniával bélelt koncertkritikákat, lehet, hogy nem a legjobb helyen jársz. Az Unknown Mortal Orchestra koncertjére ugyanis óriási előítéletekkel indultam, hiszen valljuk be: nem ez a világ legeslegjobb együttese. Mint ahogy azt egy korábbi recenziónkban is sugalltuk, a csapat sajnos nem képes huzamosabb ideig lekötni az ember figyelmét, és annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtó kicsit jobban felkapta, mint kellett volna, a tény, hogy igazából egyetlen igazán jó szerzeményéhez, vagyis az egyébként tényleg szórakoztatóan fülbemászó Ffunny Ffrends-hez hasonló fél-háromnegyedslágert valószínűleg minden feljődő ország indie rockzenekarai képesek lennének írni, nagyjából be is bizonyítja, hogy a trió olyan, mint a tojáshab: egy nagy térfogatú, tornyosuló valami, amiben nincs annyi szilárd kötőanyag, hogy bírja a strapát a környezet és az idő viszontagságaival szemben.
Ahogy mondani szokás: innen szép nyerni – az UMO-nak azonban sikerült. Mert bár a formáció se nem képes/hajlandó olyan típusú és minőségű zenét előállítani, mint amilyet a neki otthont adó Új-Zéland muzikális öröksége alapján gondolna az ember; se nem tud túllépni a maga pszichedelikusan terjengős, visszafogottan betépett és igen erőteljesen lo-fis megszólalásán, illetve képzetlen dalstruktúráin, a formáció élőben igen bizalomgerjesztő teljesítményt nyújt, ami már a legelső leütött dobhang után is érezhető volt. A csapat ugyanis egy roppant pontos, együtt búgó-rezonáló ritmusszekcióval bír, ami szépen egészítette ki a leginkább egy trappista szerzetes benyomását keltő énekest, ki a saját egérhangján dalolászott el néhányat az együttes nem különösebben kiemelkedő, ám nem is teljesen hitvány nótái közül. Ezzel pedig összességében nem is volt baj: hiszen amit ezekből a szerzeményekből ki lehet hozni, ez a három srác bőven kihozta.
A probléma abból adódott, hogy a tagok ennél többet akartak, méghozzá sokkal. Mivel valószínűleg ők is érezték, hogy rezeg alattuk a léc, próbálták ilyen improvizációszerű hangorgiákkal színesíteni az estét és kb. minden második dalt, ami egyébként egy-két alkalommal még oké lett volna, de többször viszont már elég uncsi lett az egész. Ez volt az egyik baj. A másik pedig az, hogy a csapat utoljára hagyta a már említett Ffunny Ffrends nevű slágert, ami nem csak azért jelentett gondot, mert annyira nem volt izgalmas a koncert, hogy egészen a legvégéig várjak, hanem azért is, mert a Frends kitüntetett, illetve speciális pozíciója a számlistában azt sugallja, hogy a tagok is tisztában vannak azzal, hogy amekkora áldás ez a szerzemény, legalább akkora átok is. Így pedig egészen a legvégéig próbálták feszíteni a húrt és talán azért nem játszották el korábban a számot, mert tudják, hogy ez kb. a koncert végét jelentené. Ha valahogy észrevétlenül beágyazták volna a dalt a repertoárba, és nem jelezték volna, hogy hé, most jön a S.L.Á.G.E.R., akkor valószínűleg szebb is lehetett volna az este, mindenesetre így maga a zenekar hozta magát szerintem egy rém kellemetlen helyzetbe. De igazából mindegy is, az elvárásokhoz képest jóval többet nyújtott ez a koncert még akkor is, ha azt se bántam volna meg teljesen, ha lustaságból nem vonszolom el magam az A38 hajóig. Hiszen világmegváltó dolog nem történt, csak sok lassú szám és rengeteg feleslegesen idegtépő örömzenélés.
