Tizenkét színész szabadult be a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének tizenkét festménye mellé, hogy tizenkét kortárs író szövegét adják elő.
Az elitalakulat küldetése a hagyományos műértelmezés szabályainak áthágása, a művészeti ágak teljes összemosása és a megszokott kulturális keretek elutasítása. A Ganymed Goes Europe előadássorozat budapesti állomása már alcímében felfedi a rejtélyesnek tűnő misszió két összetevőjét, amelyek az este során párhuzamosan (egymást felerősítve vagy megkérdőjelezve, udvariasan vagy ironizálva) jelen vannak: a klasszikus képzőművészet és a kortárs interpretációk.
A két legfontosabb hozzávaló felvillantásával persze még sehol sem tartunk – csak egy száraz keveréket kapunk, amit masszává kell gyúrnunk, ha tartalmas finomságot szeretnénk végeredményként megkóstolni. Lássuk a Ganymed receptjét! Kiindulópontként végy egy nemzetközi ízt, ami komoly sikereket ért el külföldön: az ötlet Bécsből indult, idén nyáron Wroclawban járt, ősszel pedig Budapestre is megérkezett. Ezt a különlegességet alkalmazd a hazai viszonylatokra: fogj egy híres fővárosi múzeumot, keress benne tizenkét klasszikus festményt, kérj fel tizenkét kortárs írót új szövegek megalkotására a képek alapján. Végezetül add az írásokat tizenkét híres magyar színész kezébe, akik magukban keverik össze a hozzávalókat, és életre keltik a korábban csak két dimenzióban létező elképzeléseket. Fűszerként nem árt, ha akad a közelben egy meztelen nő, egy aranyszínű holdjáró cipő, egy báli ruha és egyéb különleges kellékek. Ezeket persze kellő körültekintéssel használjuk - túladagolásuk esetén elutasítás, túlzott telítettség érzete jelentkezhet.
Az sem mindegy, milyen piacon keressük az összetevőket. A válogatásnak egyszerre kell változatosnak lennie és a legtöbb igényt lefednie. A festmények közt találunk portrékat, egészalakos, többalakos és tájképben elhelyezett alakos jeleneteket. Az írók sajátos és egymástól határozottan elkülönülő stílusukkal teszik megunhatatlanná az újra és újra eljátszott szituációkat (a nézők számára legalábbis, az egy este alatt akár tízszer is ismétlő szereplők nevében nem nyilatkozom). Az előadók közt ismert női és férfi színészeket találunk, akik különböző korosztályokat képviselnek.
Hiába vannak meg a megfelelő alapanyagok, ha hiányzik a töltelék. Ezt azonban már a házisszonyok és az ötletgazdák az egyszeri fogyasztókra, (hasonlatunkkal a gasztronómia felől az előadóművészetek felé visszakanyarodva) a mélyen tisztelt publikumra bízzák, aki jelenlétével alakíthatja az előadást. Döntéseikkel a résztvevők saját útjukat járják az egyszerre és egymás után játszott jelenetek közt.
A közönség a Szépművészeti bejáratánál kincses térképet kap a múzeumról és a képek közt rejtőző előadók tartózkodási helyéről. A szervezők összehajtható székeket osztogatnak a művészeti túra kényelmi faktorának növelésére. A látogató pedig kíváncsian várja, mi sül ki ebből az egyvelegből.
Tisztességes színházi előadás látszatát keltve este 7 óra után pár perccel felmegy a függöny: a lépcsőkön kíváncsi nézők százai indulnak el, hogy új szempontból fedezzék fel a művészettörténet klasszikusait. Más jellegű izgalom uralkodik az érdeklődő tekintetekben, mint egy kiállításon: a mozdulatlanságot és időtlenséget közvetítő festmények helyett most hús-vér alakok lépnek ki a képekből, és lépnek be a nézők közé. Van, ami persze változatlan: a festmények épségét komoly elhivatottsággal őrző és terelgető teremőr nénik (akik a szúrós szemű, italt és ételt elkobzó színházi jegykezelőkkel állíthatóak párhuzamba). A jelenlévőket itt is a múzeumlátogatókkal azonos kategóriák alapján sorolhatjuk be: a komótosan szemlélődő, a mindent látni akaró, a mások elé gátlástalanul betolakodó és az örök kommentátor is megtalálható – utóbbi ezen az estén elnyomottnak számít, hiszen csak akkor kap lehetőséget tudása fitogtatására, ha a színészek éppen elhallgatnak.
Az első jelenetben Takátsy Péter szerzetesnek öltözve, önmagát ostorozva ránt be a történet sűrűjébe. Grecsó Krisztián szövegét adja elő, ami a pirospozsgás kisjézus-ábrázolás alapján egy gyerekkori történetet idéz fel. A központi szál szerint a sok magánjézusból áll össze a közjézus – a színész ennek próbál nyomatékot adni úgy, hogy bevon minket az előadásba: kitartó szemkontaktussal, a templomi padon mellém ülve, a kezemet megszorítva. Végül az „érted?" kérdést szegezi nekünk, és a közösséghez tartozás élményét bizonyítja, amikor az egyik nézőt ráveszi, hogy vele együtt csússzon hason fekve egészen a falig.
A hit témájához nyúl a megnyúzott Bertalan apostol történetét idéző A szent bőrtelen című darab, Dióssi Gábor előadásában. Az isteni és démoni ellentétre épülő szöveg az őrület határait feszegeti, a bálványimádásról és a változó kultuszokról beszél, részletesen elemzi a Bertalant ért válogatott kínzásokat, végül egy individualista kijelentéssel ér véget: „csak magamért viszem vásárra a bőröm" – mondja a színész.
A képek szereplőivel való kapcsolatot minden író más megközelítésben ragadja meg. Esterházy a Goya-festményen látható José Antonio Marqués de Caballerot Kulka János barátjává teszi meg. A színész hatalmas aranyszínű cipőjében egyik pillanatban keserűségbe, a következőben humorba hajlón meséli el, ahogy a kitüntetésének napján karjában halt meg a bátor férfi. Tóth Krisztina más módszert választ, és a Művész és családja című festményből emeli ki a festőt, akit felesége és gyereke egy megcsalást követően hagy el. A magányba és őrületbe kergetett művész sorsát követjük végig, és részesei lehetünk őszinte vallomásának is, miszerint a tükörbe nézve a családja nélkül nem lát semmit.
A leginkább zavarba ejtő és határokat átlépő jelenet mégis a Hay Anna által megformált Éva alakja. Egy múzeumi teremben, a festmények közt nem gyakran szembesülünk ugyanis meztelenre vetkőző színésznőkkel, akik ráadásul mosolyogva kérik tőlünk, hogy testrészről testrészre vizsgáljuk meg domborulataikat, anélkül, hogy másfelé néznénk. Ezzel a festők modellekre függesztett tekintetét és az emberi test műalkotás jellegét hangsúlyozza a színésznő. A festészet és művészet további kérdéseit a báli ruhában feltűnő Udvaros Dorottya feszegeti Van Dyck képe alapján. A családtörténet keretébe ágyazva részletesen kifejti, hogy tanulja meg a festő a különböző anyagok megfestését, hogy utána tanoncaira bízhassa a háttér megalkotását, és a mesternek már csak az alakokkal kelljen foglalkoznia. A festményekben megőrzött öröklétet bizonyítja, hogy a szereplők halála után névtelenül ugyan, de a műalkotás magába zárja a feketébe öltözött férfit és nőt, a Házaspár képmását.
Az álom témáját Bíró Kriszta hozza be a múzeum falai közé egy alvó lány képe alapján. A szexualitás a Gryllus Dorka által megformált korsós lány történetének fontos elemévé válik, de az utalások és mozdulatok szintjén még konkrétabban jelenik meg Székely Rozália csónakban való lassú, majd egyre gyorsuló ringatózásában. A testiséget az undor szintjén a Herkulest alakító Szikszai Rémusz mutatja be: a leginkább XXI. századi történet egy kiöregedett testépítő leépülésének utolsó fázisát követi végig, aki végleg kiábrándult női nemből és saját magából is. A másik velejéig kortárs történet Erdős Virág stílusbravúrja, ami a Téli táj korcsolyázókkal festményre íródott: a hintáról induló Fátyol Hermina a városligeti műjégpályára kalauzol minket, a Műcsarnok Bukta kiállítása mellé, szlengeken innen és intertextuális utalásokon túl.
Ganymed sokszereplős drámája az egymástól látszólag független epizódok láncolatává áll össze. A részeket a közös múzeumi díszlet, a színészek testszínű ruhái, a monodrámák közt visszatérő motívumok (vallási dilemmák, párkapcsolati problémák, művészeti kérdések) közelítik egymáshoz, és a néző a séta sorrendje alapján saját magában konstruál belőlük egységes történetet. Aki eddig tehetetlenül sétálgatott egy kiállításon, zavarban ült egy színházi előadáson vagy értetlenül olvasta a kortárs írók szövegeit, most új lehetőséget kap a képzőművészeti-irodalmi színdarab megértésére és élvezetére. A képek elhagyják kereteiket, a szövegek életre kelnek, a színdarabok pedig különleges kapcsolatba kerülnek a nézővel. Ezzel a művészet határainak átlépése teljesült, a piszkos tizenkettő küldetése sikeresen zárult, a recept kiállta az evés próbáját. Az összművészeti lakoma véget ért, de az itt feltálalt fogásokból bármikor jöhet a repeta.
