Már majdnem megfeledkeztünk a Fuck Buttons létezéséről, amikor a csapat négy év után megjelentette harmadik stúdióalbumát  - amire egyértelműen megérte várni.

A brit Fuck Buttons duója a 00-ás évek legvégén gyors egymásutánban jelentetett meg egy jól és egy még jobban fogadott nagylemezt, majd épp amikor már azt hittük, hogy egy szorgalmas és gyorsan fejlődő elektronikusszenei formációval van dolgunk, hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már majdnem négy esztendő telt el anélkül, hogy egy új FB albumnak akár színét is láttuk volna.  A zenekar ráadásul a számára egy különösen fontos periódus kezdetén döntött úgy, hogy téli álomba vonul, hiszen így gyakorlatilag sikerült átszunnyadnia azt, amikor a paraszt, elvakult, hatásvadász EDM lett az új grunge - így pedig logikusan merülhet fel a kérdés, hogy vajon mekkora hasznára vagy kárára vált az egyik legjobb modern együttesnek az, hogy az elektronika széles körben is elismertté vált, illetve az is, hogy a Fuck Buttons hogyan fog viszonyulni a megújult közeghez és lesz képes túlélni azt?

A leghelyesebb válasz az, hogy sehogy. Az FB ugyanis sosem tartozott a fősodorba, egyik divathullámnak sem volt a része, ráadásul már karrierje elején is egy olyan formabontó zenei állásfoglalást képviselt, amely bebizonyította, hogy a csapat nem nagyon foglalkozik azzal, mit játszanak mások – a páros pedig így a maga kis univerzumában volt képes bolygókörüli pályára állni. Önnön zenéjének receptje ugyanis úgy házasította össze a fokozatosságot, a táncolható techno ritmikát és az üvegrepesztő zajt, hogy a közegében nem igazán akadt vetélytársa, aminek következtében pedig bizonyítania sem kellett senkinek saját magán kívül. És bár emiatt roppantmód költői lenne azt állítani, hogy pont ez volt az, ami miatt ilyen sokáig készült a Slow Focus, valószínűleg nagyobb szerepet játszott ebben a korongot megelőző két és fél éves turné, valamint az, hogy a duó is közreműködött a 2012-es londoni olimpiai játékok megnyitó ceremóniáján.



Ha azt állítjuk, hogy a formáció legutóbbi munkája, a 2009-es Tarot Sport enyhén kellemesre sikeredett, mérföldekre kerülünk az igazságtó: a korong ugyanis az elmúlt idők egyik legjobb (nem feltétlen elektronikus) albumaként ragyog, melyen átlagban 7-11 perces számok; lassú, felcsigázó építkezés, sodró dinamika, illetve a jellemzően a dalok végén vulkán módjára kirobbanó, sikolyszerű zaj lőtte eufóriába a hallgatót. A Slow Focus-szal kapcsolatban pedig a rossz hír az, hogy ezt a hatásmechanizmust, ha teljesen elhagyni nem is, de jelentősen átalakítania sikerült a párosnak; a jó hír pedig az, hogy az SF még ezzel együtt is kimagaslóan erősre sikeredett. Így ha az eddigiekben leginkább a kék eget, a rajta keresztül szálldogáló felhőket, tornádókat  és elektromos viharokat vizualizálhattunk a csapat hallgatása közben, most leginkább azt képzelhetjük el, ahogy a sötét űrben beúszik egy orbitális méretű hadicirkáló és zöld lézernyalábokkal atomjaira lövi a Halálcsillagot (még akkor is, ha a Star Wars-ban nem egészen így történt a dolog).

Kicsit furcsa, de tényleg a világűr az egyik leginkább passzoló környezet a lemezhez, az ugyanis nyomasztó, antipatikus zörejekkel és indusztriális effektusokkal van tele, melyek egy határozottan sötétebb színvilággal vegyülnek el a korábbiakhoz képest . Mindehhez ráadásul hozzátartozik, hogy a friss munka rétegesebb (ha tetszik:  cizelláltabb) és ólmosabb, mint elődje - a nagytömegű ritmusokat az okosabbak pedig  összetéveszthetetlen hip hop hatásként emlegetik, viszont én is tanúsíthatom, hogy a korong akkor is teljesen élvezhető, ha nem a Fear Of A Black Planetet fogyasztjuk minden nap ebédre. Az újítások azonban sajnos okozhatnak egy-két kellemetlen meglepetést azoknak, akik számára a Street Horrsiing és a Tarot Sport jóval fényesebb világa számít kiindulópontnak, és való igaz, hogy a ’09-es lemez, noha kevesebb alkotóelemből tevődött össze, talán valamennyivel hatásosabb és magával ragadóbb volt. Ám higgyük el, hogy noha a Slow Focus-ra táncolni nem lehet, lelkesedni érte nagyon is, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a már emlegetett, poszt-rockos szerkezetek, amik alattomosan tengnek percekig, hogy aztán mindent szétmorzsoljanak maguk körül, most ismét jelen vannak. Ez pedig főleg a záró, több mint 10 perces Hidden XS-ben nyújt földöntúli örömöket: a finomabb megfogalmazásban is mesteri szerzemény ugyanis tényleg apránként, nüanszonként duzzad óriásibbnál óriásira, hogy aztán száz meteor becsapódásának erejével söpörjön el mindent, ami az útjába áll. Így a záró számért már minimum érdemes meghallgatni az anyagot, de egyébként sincs benne nagyobb kivetnivaló. Ekkora kihagyás után ugyanis már-már törvényszerűen szükség van némi megújulásra, hogy az izgalom és a csáberő megmaradjon - a csapat felfrissített, mégsem teljesen idegen arculata pedig pont ennek a megnyilvánulása.