Kiderül, hogy a prózában mégis számít valamit a történetmesélés, hogy Joyce ritka nagy állat volt, a posztmodern irodalom meg átverés. Hogy is jelenik meg ez a Jégvágóban?
Ezen nagyot nevettem, majd elmeséltem neki, hogy pár héttel korábban levélben megkeresett egy nagyon kedves leányzó, azzal a hihetetlen történettel, hogy Füzesabony környékén, a vasútállomástól nem messze, a sínek mellett talált egy novelláskötet, amelynek a címe Kék angyal volt, s bizonyos Centauri írta. Nagyon szeret olvasni, igaz, saját magát csak amolyan laikus olvasónak tartja, mégis úgy sejti, hogy a könyv álneves szerzője mögött én vagyok. Bár a leghatározottabban visszautasítottam állítását, sőt, közöltem vele, hogy én személyesen is ismerem magát Centaurit, akinek ez inkább szerzői-, mint álneve. Olyasmi, mint Marie-Henri Beyle-nek volt... na mi is? Igen, az, hogy Stendhal. Higgye el... – írtam a drága olvasónak – ...a Centauri név mögött nem lakozik sem Csokonai Lili, sem Spiegelmann, sem más, legfőképpen nem én vagyok, hanem csak és kizárólag önmaga. „Értem. Micsoda humorérzék! Csak önmaga!" – élcelődött válaszában a kedves kisasszony és közölte, hogy Budapesten járva meglátogatna és aláíratná a könyvet. Kezdett a történet rémálommá és karneválivá válni.
Erre eltűnődtem és azt gondoltam, ez már tényleg kezd egészen olyan lenni, mint egy Centauri-elbeszélés. Van története, mert Centaurinak a történet a legfontosabb, s ezzel máris radikális magyar prózaíró lesz. Hirtelen kiderül, hogy a prózában mégis számít valamit a történetmesélés, hogy Joyce ritka nagy állat volt, a posztmodern irodalom meg egészen egyszerűen átverés. Hogy is jelenik meg ez a Jégvágóban?
Érdemes ezt a részt hosszabban idéznünk: „Azt szeretem, ha a könyv néha legalább érdekes. Szerintem – és a nagyi szerint is – átbaszás, hogy nem számít a sztori. Az emlék fontos, márpedig az emlék általában történet. Mégis, miről mesél az ember? Például a kocsmában. Ritkán taglalod, hogy útban Chicago felé, a Los Angeles-i reptéren, a coffee shoptól pár lépésre, a zöldségárusnál egy kivételesen kerek és piros almát láttál. (...) Legfeljebb azt gondolom: nem vagy százas. Goblin egyik cikke szerint – ezt nemrégiben olvastam – bizonyított, hogy a történetéhség genetikailag kódolt. Ezek szerint, aki a sztorikról akar leszoktatni minket, nem sokkal belátóbb, mint az, aki a légzésről. Nem véletlen, hogy lassan ez az átlátszó vaker is kifullad. Páran azért még mindig azt hajtogatják: megírtak már mindent. Ugyan, honnan veszik ezt? Akik ezt mondják, ott voltak minden ember sarkában. Ha jól tudom, egy Rimbaud nevű suttyó állt elő ezzel. Kérdezem: tizenhat évesen honnan tudhatta, hogy megírtak már mindent? Rendben, tizenhat évesen én is úgy gondoltam, hogy mindent tudok. Tudom, hogy szar az egész. Ultraszar. Csak épp aztán – nagyinak is volt ebben némi része – rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű az ügy. Vékony jég ez, megmondom" – szól a regény huszonéves főhőse.
A könyv nem öncélúan trágár, hanem az elbeszélő generációja, a mai huszonévesek egyszerűen így beszélnek. Zabhegyező ez, magyar zabhegyező, amerikai köntösben, telis-tele utalásokkal és más könyveket kontextusba hozó sztorizással. Mert az egész életét és világot unó huszonéves elbeszélő srácból lesz a könyv végére főhős. Beavató könyv Centauri Jégvágója, jobb, mint az érettségi vagy a diploma. Mibe avat be? Abba, hogyan legyünk saját életünk főhősei. Abba, hogyan próbáljuk leküzdeni a szüleinktől ránk hagyományozott őrületet. Hogyan kezdjünk el végre élni. Igen, sok könyv szól erről, talán van pár olyan, amit fiataloknak írtak és az ő nyelvükön is szólal meg, de szerintem nagyon kevés teszi ennyire mesterien. Álruhában van a könyv, a nagymagyar álvalóságból kirántva, álruhás szerzővel mögötte, mely éppen azt a rengeteg negatív és kanonikus tudatszűkítő hátsó gondolatot és jelentéstapadást teszi lehetetlenné, ami a kortárs magyar irodalom rákfenéje. Ezt a könyvet olvashatod nyugodtan úgy, hogy fogalmad sincs, ki a szerzője, vagy hogy most ez magyar, vagy nem magyar. Hipokritáknak, mániákus unatkozóknak nem ajánlott, de kötelező. Fiataloknak viszont, akiknek teli a töke a hipokritákkal és az unalmasokkal, igen-igen jó cucc. Szerezzétek meg, ha nincs pénzetek, akkor lopjátok el, jobb esetben kérjétek ajándékba karácsonyra, aztán kezdjetek végre saját életetek főszereplői lenni. Mert a történet tanít és ennek a könyvnek története van, még akkor is, ha nem én írtam.
Centauri, a ,,titokzatos író" nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját.
Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik ,,tökös gyereket" faragni belőle –, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt.
Centauri: Jégvágó – Magvető Kiadó, 2013., 416 oldal, 3490 Ft
