Mit tagadjam, nagyon szeretem az animációs filmeket, és nem csak azért, mert vasárnaponta én is Disney-mesékre emésztettem a rántott húst sültkrumplival.
De jól esik azt látni, hogy az animáció nem gyerekműfaj, hanem annál jóval több. Sokkal több szabadságot és lehetőséget rejt magában, és az alkotók tisztán olyan világot tudnak teremteni maguknak, amit valóban megálmodtak – és nem köti őket a rögvalóság .
Az Anilogue Filmfesztivált már évek óta kísérem figyelemmel, mert szeretek néhány órára alámerülni egy olyan világba, ami a vásznon kívül nem létezik. Az pedig még jobban esik, ha nemcsak szép és kellemes képek váltogatják egymást, hanem – teszem azt – még mondanivalóval is bírnak. Nyilván ebből van kevesebb, mert az animációs filmek készítői nagy százalékban megelégednek azzal, hogy művészi látásmódjukat megmozgatják egy kicsit. Mintha elhencegnének azzal, hogy milyen hangulatos és látványos atmoszférát tudnak teremteni, de felhasználni már nincs kedvük.
Ez kicsit elkeserít. Mint a rövidfilm versenyprogramban bemutatott, Max Hattler készítette, X című film, ami egy fekete háttér előtt lebegő és egymással interakciókba lépő, színese világító geometriai formákat sorakoztat fel. Hát oké. Vizuálnak bármilyen buliban elbámulnám, de nem igazán látom ennél több értelmét. Márpedig szerintem kéne lennie, ha már fesztiválon mutatják be.
Vácz Péter Nyuszi és Őz című filmjének viszont nemcsak kedves és aranyos látványvilágot teremt meg, hanem egy kedves és aranyos történetet is elmesél arról, hogyan lehet megmenteni egy kapcsolatot, amiben az egyik fél vért izzad, hogy kilépjen a közös dimenzióból – és nem találja a visszautat. A mese, amellett, hogy egyszerű, de nem banális, érdemes olvasatot kap azzal, hogy ki hogy érzékeli a világot, és ebből mennyit tudunk megmutatni a másiknak.
Osman Cerfon Sticky Ends sorozatának 2. része, a Mint a nyulak viszont annyira zavaró volt, mind képi világában, mind történetében, hogy nem szívesen nézném meg újra – a balszerencsét ugyanis egy olyan dolognak állította be, ami rajtunk kívül áll, és mi nem tehetünk róla. Holott a történetben szereplő alakok mindegyike kis lépésekben közelíti meg a neki kijelölt végcélt, még akkor is, ha illúzióként ott lebeg a fejük fölött egy buborék, hogy halálra ítéltettek.
Az érdekes animációs megoldásokon túl ezek a filmek ragadtak benn a fejemben mondanivalóval együtt, a többit szemcukorkának fogyasztottam. Hogy a későbbiekben milyen hatással lesznek rám, milyen helyzetben jutnak majd eszembe, azt még nem tudom megjósolni és nem is akarom. De évente egyszer ezzel órákat tölteni igenis jól esik. Én így szórakozom.
