Nem tudom, hogy a hideg teszi-e, vagy az, hogy emiatt már egy hete forralt bort iszom, de napok óta a Santa baby, hurry down the chimney tonight megy a fejemben.

Főleg olyan pillanatokban, amikor egyébként csend vesz körül. A karácsony kezdi megzavarni a nyugalmam állóvizét. A Mikulásról ne is beszéljünk. Igen jól időzített idén az öreg, hogy pénteken érkezett, így azonnal meg lehetett kóstolni a nagyfiúknak és nagylányoknak járó ajándék butéliákat.

Ezt a cipőpucolást viszont sosem értettem. Hogy a kifényesített cipőbe miért jár több csoki. Hogy elég szemfüles-e a Mikulás, hogy kiszúrja, melyik cipőt hordják tényleg, és melyik az, amit csak arra használnak, hogy csokit várjanak bele. Hogy be lehet-e csapni több pár cipővel, vagy csak annyi ajándékot hagy ott, amennyi jár. Mi az, hogy jár, és mégis – tulajdonképpen mennyi jár?

Amíg általános iskolába jártam, végig nagyon hülye ötletnek tűnt, hogy a tanár néni mindenkit kikérdez a karácsonyra meg a Mikulástól kapott ajándékokról, mert már akkor feltűntek bizonyos egyenetlenségek. Hogy ez azért annyira nem igazságos, mint amennyire a szüleim próbálnak meggyőzni róla. Ügyesen tartanak sakkban azzal, hogy a rossz gyerek keveset kap, vagy egyáltalán semmit, a jó viszont majd dúskálhat a csomagolópapír-halmokban. Aztán az, akit én jó gyereknek tartok, nem kap annyit, mint az, aki mindig kigáncsol fogózás közben. De hát egy gyerek valutája még nem pénzben mérhető, mit tudtam én arról, mi mennyibe kerül, és azért ki mennyit dolgozik.

Az eddigi nagy, karácsonyi, elidegenítési programom egyik alapköve épp ez volt, csak átestem a ló túlsó oldalára. Azt hittem, hogy magáról a karácsonyi hangulatról is le kell mondani akkor, ha nem akarom, hogy az ajándékok pénzben kifejezhető értékéről szóljon az egész. Pedig dehogy, csak kicsit több odafigyelés kell hozzá. De az én ajándékokról való lemondásom nem a nagyvonalúságról szólt, hanem az önzésről – ha ti nem fordítotok rám időt, akkor (de király), nekem sem kell rátok.

Csoda, hogy nem szerettem a karácsonyt? Mert én már egyre kevésbé csodálkozom rajta. Hát persze, hogy szar úgy, ha az ember elszarja magának. Hiszen minden karácsonyfán olyan dísz van, amilyet ráraktunk – nem szebb és nem rondább.

A karácsony én lennék? A karácsony mi lennénk? A karácsony a többiekhez fűződő viszonyom? Egyre inkább efelé hajlik a mérleg. Persze lehet rajta röhögni meg hőbörögni, hogy ez nekem mostanában esik le, de milyen mázli, hogy van még időm az idei karácsonyfa-állításig. És lejjebb csavarhatom a seggfej-mérőt magamban addig.

Egy lépéssel ismét közelebb a célhoz, amit kitűztem magamnak.