Tudom, ez nem szándékos könyvégetés, tudom, ez nem véletlen szobordöntögetés, mégis lehet, hogy fontosabb, mint a butaság sűrű köde.
Bölcsebb néha a csend, a meg nem szólalás, és érdemesebb bizonyos dolgokról nem beszélni. Elég írni, dolgozni és alkotni, teljesíteni a saját penzumot. Elég néha csekélységeket tenni, és nem baj, ha eleinte csak kevesen értik és látják. A szabadság fontos, alighanem a legfontosabb. Aztán vannak pillanatok, amikor megkérdeznek, és akkor érdemes megszólalni. Vannak pillanatok, amikor nem kérdeznek és nem is kíváncsi senki véleményünkre, mégis meg kell szólalni. Nem csak azért, hogy később – amikor már késő – magunk előtt megálljunk, s ne kelljen a tükörbe köpni, hanem azért, hogy egyáltalán megálljunk.Vajon évek-évtizedek múlva hogyan fogunk ezekre az évekre gondolni? Mi lesz, amit igazán kiemelünk? Melyik embert? Melyik eseményt? Melyik könyvet? Melyik verset? Lesz-e egyáltalán szép és jó emlékünk, mert ugye, csak a szépre és jóra emlékszünk. Vagy mégsem? Különös műszer az emlékezet, jól-rosszul működik ébren és álomba merülten, s kiemeli, amit mi fontosnak tartunk nappal, és elnyomja azt, amit aztán kiemel éjjel, különös jelekbe burkoltan.
Ahogy a média befolyik az otthonokba, úgy tematizálja életünket, s teszi főszereplővé saját ilyen-olyan hőseit, teszi központi történetté saját történeteit. Barátainkat és rokonainkat nem látjuk olyan sokszor, mint a főműsoridőben visszatérő sztárokat és celebeket, politikusakat és bűnözőket. Ezek az ismerős arcok megnyugtatnak és titkon, vagy kevésbé titkon, de fogyasztásra sarkallnak. Zabálj és vásárolj, hisz itt a karácsony. A karácsony az ajándékoktól ünnepi és szép. Jézus is azt tanította: zabálj és shoppingolj, és tied lesz a mennyek országa. Nem igaz? Természetesen nem.
Ami azonban a legfontosabb, hogy megszűnik a saját lét dimenziója. Véget ér a saját történet, s mindent beborít az arctalan, stílustalan tömeg-massza, a sötét tömeg-pszichózis. A tömeglétben eltűnik a közösség melege és az egyéni lét fénye. Eltűnik a saját élet, a saját sors, elfelejtünk saját életünk főhősei lenni, s elfelejtjük, hogy közvetlen környezetünk, szerelmünk és szeretteink, családunk és barátaink valódi hősei a mi igazi történetünknek.
A nagy történet pedig már réges-rég elkezdődött, itt van, velünk történik, s minden pozitív megvalósítás jó. Minden fejlődés igazából helyes. Figyelnünk kell, hogy miben kutat éberen az emlékezetünk, és mit és miért nyom el tudatunk. Figyelni kell arra is, hogy milyen képek merülnek fel álmainkban, és meg kell tanulni olvasni és érteni saját álmainkat, mintha csak másik nyelvet tanulnánk meg. Csak az álom-nyelvben éppen nem feltétlenül szavakat és mondatokat kell megérteni, mert az álmaink képekkel és érzetekkel beszélnek hozzánk. Amikor évek alatt egyre jobban értjük és érezzük őket, akkor nyílik fel az a kapu az álmokban, amely a közös emlékezethez, vagy ha úgy tetszik – kissé pontatlanul használva most ezt a kifejezést –, a „kollektív tudattalanhoz" visz.
A költő számára ez az „éber-álom" világ egyáltalán nem ismeretlen. A költő szavainak szőttese oly szálakból szövődik, melynek gombolyagával a közös emlékezet padlóján a felejtés kócos kismacskája játszik. Talán ez a mondat így túlzó és ironikus, de alighanem átadja azt, amire most gondolok. Költőnek lenni annyi, mint az egyéni lét tudata és a közös tudat között szavakból és mondatokból hidat építeni. Ezért van az, hogy a költő – jó esetben az író is – elkezd olyan ügyekre emlékezni és olyan érzéseket éreztetni, melyek nem biztos, hogy akkor úgy voltak, mégis most így vannak. Most így érthetjük meg őket. Amikor ez a híd kiépül, s a költő és a közösség megérti, hogy itt az esély arra, hogy feldolgozzák mindazt, ami velük történik, hogy gyógyuljanak és fejlődjenek, akkor vannak a nagy előrelépések, a nagy felfedezések. Valójában messzebbre jutottunk és többet fedeztünk fel a világból egy Luis de Camõessel, mint egy Magellánnal. Többet megtudtunk a régmúlt korok nagy rejtvényeiről Borgestől, mint sok történésztől. Senki nem hozta közelebb a modern emberben rejlő megosztott személyiség problémáját, mint Fernando Pessoa. A családokban elmismásolt fájdalom tüzét, senki nem tette oly érezhetően égővé, mint Frederico García Lorca. S ha már itt tartunk, senki sem értette meg oly fényes szavakkal, hogy mit jelent az őrületben is embernek maradni, mint Radnóti Miklós. Sorolhatnék még másokat is, de ezzel elértem oda, amiről most és itt szó van. Pontosabban: karácsonykor olvassunk Radnótit.
Zárásképpen egyetlen történetet szeretnék megosztani. A Szapphó-tragikomédiánkkal Andalúziában, Granadában jártunk novemberben egy színházi fesztiválon. Nagy megtiszteltetés volt, nagy siker, de most nem ez a lényeg. A megmaradt időt felhasználtuk arra fiatal magyar színész barátinkkal, hogy megkerestük a házat, ahol Frederico García Lorca lakott. A ház körül nagy kert, a kertben rózsák. A rózsák közé beállva Radnóti Miklós Frederico García Lorca versét olvastam, aztán más verseket együtt, egyenként és sorban. Tudom, ez nem szándékos könyvégetés, tudom ez nem véletlen szobordöntögetés, mégis lehet, hogy fontosabb, mint a butaság sűrű ködje. Talán ezt a média nem fogja felkapni, hiszen mi is történt? Csupán csak néhány magyar fiatal művész él és szabad. Ha meghívják őket, mennek, saját darabban játszanak, saját szerepeket. Radnótit és Lorcát olvasnak, és másokat is erre buzdítanak.
