Nem voltak nagy elvárásaink a Nine Inch Nails legújabb lemezével szemben, erre mit ad isten? Azt, hogy a Hesitation Marks kifejezetten élvezetesre sikeredett.

Amikor a Nine Inch Nails lemezeit hallgatja az ember, menthetetlenül eszébe juthat, hogy mennyire gyorsan avul ez a zene. Trent Reznor ugyanis mindig is akkora súllyal támaszkodott az elektronika legkorszerűbb kiaknázására, hogy lassacskán már huszonöt éve dédelgetett projektébe születésétől fogva beleivódott a termék szavatossági idejének lejárta.  Így pedig kicsit furcsa, hogy az a valaki, aki megjelenésén és alkotói tevékenységén keresztül mindig előszeretettel hangsúlyozta, hogy az élet és a könnyűzene legsötétebb bugyrait is megjárta, egy bizonyos idő elteltével könnyedén nevetség tárgyává válhat: ma például csak lesajnálóan lehet röhögni azokon, akik szerint  Pretty Hate Machine zselészerűen keménykedő, megkacagtató puttyogásai méltathatóak is valamire; ráadásul ha egy NIN-szűz illető 2013-ban megismeri a Closer című erőszakos klasszikust, sokkal inkább találhatja komikusnak, mintsem nyugtalanítónak azt, hogy Reznor meg akarja baszni őt, mint az állat.

Persze a vezető és az idő közötti különös kapcsolat nem merül ki annyiban, hogy az együttes folyamatosan lohol az előle gyorsan eliszkoló modernkor után. A csapat despotája ugyanis olyan szabad szellemiséggel kezelte a rendelkezésre álló hónapokat, hogy nem ritkán fél évtizedet is eltöltött művei csiszolgatásával, ami vagy megérte (With Teeth, The Downward Spiral) vagy pedig nem (The Fragile). Persze Reznor gondoskodott arról, hogy rajongói ne üljenek tétlenül a két stúdióanyag között születő áramszünetekben: egy rakás élő DVD, remixalbum, sötét ambient zene, és egy ingyen nagylemez is biztosította a hívek szórakozását, akik még az után sem maradtak hoppon, hogy a NIN egy 2009-es búcsúturnét követően egy homályos téli álomba merült. Az énekes ugyanis újdonsült feleségével, valamint két neves zenésztársával stúdiózott és koncertezett How To Destroy Angels néven, ami előtt ráadásul még volt ideje összedobni két figyelemre méltó filmzenealbumot a vele az elmúlt években igen bensőséges kapcsolatot ápoló (és a HTDA-ban is részt vevő) Atticus Ross-szal, melyek sikere után világos volt: az egykori törékeny kinézetű heroinista egy elismert, jó karban lévő; egyik kezében a  filippinó nejét, a másikban pedig egy Golden Globe- és egy Oscar-díjat szorongató; dúsgazdag, késő negyvenes pasas lett.


Mivel a Hesitation Marks-ot megelőző öt esztendő sem telt eseménytelenül, majdhogynem indokolatlanul hirtelennek tűnhet a visszatérőnek talán nem is igazán nevezhető korong – főleg, hogy egy Reznor-munka már jutott idénre. Aki azonban a leginkább borzasztó Welcome Oblivion alapján kalibrálta be a friss Nails albummal kapcsolatos elvárásait, szerencsére pozitívan fog csalódni: a HM ugyanis egy nehezen kifogásolható és meglepően egységes színvonalú lemez lett, ami kevés elégikus visszaemlékezésekre adhat okot, hiszen a régi NIN sokszor rockos/durván elektronikus világát inkább a finom, jó arányérzékkel elszórt kiberzörejek vették át, amitől az egész kicsit olyan lesz, mint a ciccegő, izgő-mozgó Atoms For Peace fiktív indusztriálváltozata . Persze ez nem azt jelenti, hogy a csapat vesztett volna karakterességéből, az énekes ugyanis legalább olyan markáns és sodró számokat ír, mint eddig, így annyi változás érezhető mindössze, hogy a vezető a már a 2008-as The Slipen elővezetett, a textúrákat tekintve nem túl sűrű, mégis eseménydús és kigondolt hangképekkel dolgozik, amelyekhez fűződő affinitását csak tovább finomították az A közösségi háló és az A tetovált lány filmekhez írott ambient- és droneközeli anyagai. Hozzájuk képest azonban a Marks természetesen gy jóval mozgalmasabb világot vetít elénk: a dalok tényleg energikusak és lendületesek, mi több, a legtöbb komplett slágerként is elkönyvelhető; van itt ugyanis funky gitár és Justin Timberlake/Pharellszerű vokál, de találhatunk még ipari Ramones slágert, valamint három remixet is - amelyek itt ritka módon csak emelik a hangulatot. Azonban még mielőtt elfintorodnánk a papíron összeegyeztethetetlen zenei megoldások láttán, inkább tegyük be a lemezt - mert a Hesitation Marks tényleg nem rossz, sőt, igazából csak dicsérni lehet.