Csak két óra járásra (vezetésre) van. Mi az a két óra. Meg a két órához szükséges autó, benzin, autópálya-matrica, türelem, pénz. Mi az. Semmi. Itt van a szomszédban.
A szüleim képesek voltak anno kilincsért meg bukó-nyíló ablakért elmenni odáig, amiből kilincs lett, ablak nem. De minden ajtónyitás és –csukás magában hordozza a tényt, hogy az a kilincs bécsi kilincs. Császári és királyi. Nyugati. Európai.
Utoljára két éve jártam Bécsben, amikor szükséges és elengedhetetlen programnak tartottam, hogy megnézzem a Frida Kahlo kiállítást a húgommal, akivel műanyag dobozból ettük az otthonról hozott kuszkuszt valamelyik parkban. Idén szükséges és elengedhetetlen dolognak tartottam, hogy megnézzem a karácsonyi Bécset, és műanyag palackból igyam az otthonról hozott pálinkát valamelyik téren. Hideg volt.
Egészen csodálatos élményként lehet megélni, hogy Budapest semmivel sem került közelebb az elmúlt években Bécshez. Már nincs ugyan valutakeret, és nem kell a határon sorban állni a kocsi tetejére gumipókozott hűtővel, de a lendület, ami a magyarokat a Mariahilferstrasse kirakatai felé hajtja, egy hajszálnyit sem csökkent. Mert még mindig kellemesebb. Tisztább. Világosabb. És nagyobb a gesztenye.
Mi az a két óra, amit azért húzunk ki a kocsiban, hogy szembe jöjjön velünk minden utcasarkon egy kis nyugati nyugalom. Szerintem nagy részben mazochizmus. Vagy fényfüzér-fétis.
Nincs bennem semmi bezzegnyugat, szeretek én itthon, de szeretek ott is jó nagyot sétálni, beverni egy puncsot és kolbászt majszolni, megbámulni a svájci sapkákat, bőrfoteleket, bundákat, kutyaruhákat, ékszereket, táskákat, könyveket, csokoládékat, játékokat kínáló boltokat, és nyugtázni, hogy de jó, van ilyen is. Két órára, és a méltán emlegetett vicc szerint 2 évszázadra tőlünk.
Bécs még a régi, de ne legyenek illúzióink: Budapest is.
Hazafele érdemes megállni egy magyar országút-menti motelben, hogy helyrebillenjen az ember világképe, és érezze egy kicsit a rögöt a talpa (dereka, nyaka, tökmindegy) alatt.
