2014. január 3-án és 4-én a tizenhét vakmerő francia akrobatából álló Compaigne XY társulat lép színpadra: Le Grande C című darabjukat mutatják be a budapesti közönségnek.
„Kicsit mintha csoda történne, a francia cirkusz társulat előadásában embertornyok magasodnak és omlanak újra össze. Az előadók egymás vállára másznak és onnan rugaszkodnak el, repülnek a levegőbe. A felkapaszkodott emberek egy pillanatra óriásokká válnak, torony alakzatba rendeződnek, majd megadják magukat a gravitációnak és egy tökéletes ugrással máris ismét a földön állnak." - írja Lyn Gardner, a The Guardian kritikusa.
Az akrobaták beleolvadtak a tömegbe, felvették annak ritmusát és lüktetését, összekeveredtek a mellettük elhaladókkal, majd az átélt élményeket cirkuszi mutatványokba sűrítették. A Le Grand C című előadás artistái között francia, spanyol, német és izlandi származású művészek is vannak. Európa különböző neves cirkusz iskoláiban tanultak, többek között a National Center of Circus Arts-ban, a National Circus School in Brussels-ben vagy a National Circus School of Châtellerault-ban.
Le Grand C című előadásuk elsősorban a gravitáció legyőzésével operál. Kellékeik csupán egy fatuskó és egy billenőhinta, mindkettőt arra használják, hogy minél messzebbre jussanak a földtől. Ezen kívül csakis egymás végtagjaira számíthatnak.
„Lábikrák, vállak, csípők, fejek és kezek. Számukra a másik minden egyes testrésze a mászás egy lehetséges pontját jelenti. Az előadást nézve rá kell jönnünk, hogy állni nem feltétlenül azt jelenti, hogy a lábadon állsz. Csapatmunkával minden lehetséges. Az elképesztő magasságokba tornyosuló, egymás vállára építkező emberhegyek, a torony tetejéről duplaszaltóval földet érő akrobaták a kápráztató látvány mellett a hangyajellegű mikro-társadalmat is megjelenítik. Átlagos emberek válnak igazi óriásokká egy-egy pillanatra, míg meg nem inog az embertorony. A nézők feszültsége annál érzékelhetőbbé vált, minél feljebb kapaszkodtak az artisták egymás vállán. A közönség egyre hevesebben vette a levegőt és érezhetően tapsolni szerettek volna elragadtatásukban, de olyan kényesnek tűnt a fokozatosan felépülő torony egyensúlya, hogy nem merték megzavarni őket. Az artisták arcán azonban nyoma sem volt félelemnek, feszült koncentrációnak, sokknak vagy elégedettségnek, csak szemöldökük felhúzása árulkodott olykor egy percnyi izgalomról." - írja a társulatról Melanie Deziel, a The Post and Courier kritikusa.
További információt az előadásról ITT, a társulatról pedig ITT talál!
