Ismét összeszedtük kedvenc albumainkat, hogy egyértelmű legyen: 2013-ban kiemelkedő évet zárhatunk popügyileg. Íme a lista a legjobb külföldiekről.
30 // The Field:
Cupid’s Head
Axell Willner friss lemezéről azért nem született nálunk kritika, mert pontosan olyan, mint a többi: minimalista, lényegre törő és atmoszférikus techno, svéd szakértelemmel.
29 // Mikal Cronin:
MCII
Ty Segall haverja erőt véve magán elkészített egy irigyrésre méltóan egységes power pop anyagot, ahol a napsütés, a derékig érő haj és a batikolt pólók uzsonnáznak meg egy bomba slágerekből szőtt pokrócon.
28 / Local Natives:
Hummingbird
Érzelmes gitárzenekar után kutakodsz, de a Coldplay már nem menő? Akkor neked való a Local Natives csapata, ami súlyos búskomorságot és egekig emelő örömöket keresztezett második, Grizzly Bear-esen precízre producerelt korongján.
27 // Sleigh Bells:
Bitter Rivals
Igazi Ramones-i pályára áltt rá a Sleigh Bells duója: kitaláltak maguknak egy bombabiztos hangzást, és azt nyomják unott-untalam már évek óta. Ám míg ez másoknál könnyen unalomba fulladhat, a frenetikusan popos Bitter Rivals felfújható matracként lebeg a popzene fiktív tengerén.
26 // M.I.A.:
Matangi
És neked melyik a kedvenc M.I.A. lemezed? Az Arular? Vagy a Kala? Akkor megütötted a főnyereményt: Arulpragasam kisasszony ugyanis ügyesen ötvözi korai, grime-os világát popsztársága slágeresebb dalaival, az eredmény pedig még jobb is lett, mint a legutóbbi munkáján.
25 // Queens of the Stone Age:
...Like Clockwork
Egyik kedvenc modern rockzenekarunk még hatévnyi szünet után is magas oktánszámmal üzemel, a seregnyi sztárközreműködőt felvonultató …Like Clockwork pedig kellően bebizonyítja, hogy Josh Homme még negyvenes pasiként is bőven tudja, mitől döglik a légy.
24 // David Bowie:
The Next Day
Mr. Bowie példátlan módon támadt fel a halottaiból, kiadva egy olyan lemezt, ami a mester elmúlt húsz esztendejének is csúcspontja lett, és ami alapján egyetlen zenész sem vonulhatna nyugdíjba a hatvanhatodik életéve előtt. Szuper borító, szuper dalok, mi kellhet még? Hát egy turné!
23 // HAIM:
Days Are Gone
Nincs is jobb vállakozás annál, mint hogy a tesóiddal zenélhetsz egy világszerte elismert együttesben úgy, hogy közben olyan friss és dallamos szerzeményeket írhatsz, mint amilyenek szikra módjára pattannak elő a Haim nővérek elméiből. Életerős, minimalista nősténypop.
22 // The Dismemberment Plan: Uncanney Valley
Ha rendes lemezkritikában nem is, viszont egy jó listás helyezéssel mi is felhívjuk a figyelmet a 13 év után friss anyaggal visszatérő Dismemberment Plan legénységére, akik két szuper album és a friss indie generáció nyomására is el tudtak készíteni egy olyan korongot, amit nem csak középkorú apukaként lehet felvállalni.
21 // Atoms for Peace: AMOK
Egyetlen dolog tűnt valószínűtlenebbnek annál, hogy Thom Yorke egyszer a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával fog zenekart alapítani: az, hogy a megszülető formáció debütálása még a legutóbbi Radiohead-korongot is kenterbe veri. Pedig nincs mese: az AMOK egy nagyon is kircsi lemez lett.
20 // CHVRCHES:
The Bones of What You Believe
A CHVRCHES reményteli friss produkcióként elkészítette az év legjobb zsáner-elektropop anyagát, amelyen nincs más, csak egy halom stadionszinti, egy tinilány módjára dalolászó énekesnő és egy pár ütős, táncos, belevaló popszerzemény. De akinek még ez sem elég, az végképp magában keresse a problémát.
19 // Charli XCX:
True Romance
Romantikus szövegek, fogós dallamok és egy szexi énekesnő – vagyis minden megvan, ami egy okádék Christina Aguilera koronghoz kell. A True Romance azonban mégis többet mutat ennél, csiricsáré üresfejű picsa helyett ugyanis egy vagány brit ifjú szüleménye - és ez hallatszik is az eredményen.
18 // Smith Westerns:
Soft Will
Szó se róla, az amcsi srácok előző lemezét mi is jobban szerettük, azonban idén keresve sem találhattunk volna illőbb talpalávalót a nyári szünidő kezdetéhez, mint az örökifjú, napbarnított pszichedeliában úszó Soft Will.
17 // Franz Ferdinand:
Right Thoughts, Right Words, Right Action
A lassan már öregfiúk kategóriában induló Franz Ferdinandnak egy újabb négyéves szünet után sem aludt meg a tej a szájában, sőt: a skót kvartett egy dögös és vadítóan slágeres korongon koccint azokkal, akik még mindig a Tesco Discóban csapatják a hétvégén.
16 // Deerhunter:
Monomania
Joey Ramone után a kedvenc Marfan-szindrómás énekesünk és zenekara egy hozzájuk képest hosszabb szünet után visszatért, hogy kásás, széteső és kakofón albummal bemutassa: a trendek jöhetnek, mehetnek, de a Deerhunter az Deerhunter marad.
15 // Nine Inch Nails: Hesitation Marks
Hónapokig csak sírtál, miután visszavonult a Nine Inch Nails? Hát tessék, fogadd el Trent Reznor zsepijét a marcona új NIN-korong formájában, ami megmutatja, hogy a Nails még húsz év után is olyan erővel üt, mint tíz szögbelövő összeragasztva.
14 // Sky Ferreira:
Night Time, My Time
Az éjszaka királynője cím biztos várományosa, Sky Ferreira verge elkészült bemutatkozó albumával, amiben azoknak sem kell csalódni, akik korábbi dalaira ropták annak idején. A Night Time, My Time ugyanis egy merészen innovatív, ugyanakkor eszeveszetten ragadós dalcsokor lett.
13 // Washed Out:
Paracosm
Ernest Greene lemezéért valamiért nem ugrottak annyira a kritikusok, mint a 2011-es Within & Withoutért, azonban önmagát gáncsolja ki az, aki mellőzi a Paracosm megfakult nyári melankóliájába fojtott, éteri hangzását.
12 // Savages:
Silence Yourself
A Savages-lányok pórázon tartják és kutyatáppal etetik a férfiakat – ami persze nem igaz, azonban szigorú, morcos és katonásan pontos poszt-punkjuk hallatán még mi is haptákba vágnánk magunkat. Feszes, érces és durva – nem volt ennél jobb csajlemez 2013-ban.
11 // MGMT:
MGMT
Az MGMT harmadik korongja a kultúra diadala: a zenekar ugyanis a világ egyik legnagyobb kiadójánál készített egy olyan művet, amit épeszű embernek eszébe sem junta megcsinálni. Az MGMT tagjai márpedig nem épeszű emberek, de nem ez a baj, sőt. Ez a jó.
10 // Fuck Buttons:
Slow Focus
Száguldó techno helyett vaskos csonkokra tört ritmusokkal operál az új évtizedben a Fuck Buttons, a csapat hamisítatlan formulája azonban ebben a formában is üt, hasít, illetve lő ki egyenesen a fullasztó világűrbe.
09 // Foxygen:
We Are The 21st Century
Ambassadors of Peace and Magic
A Foxygen tagjai nem csupán a béke és a varázslat huszonegyedik századi nagykövetei, hanem a lustaságában is innovatív popzenének is. Második albumuk rövidke játékideje ellenére is annyi matériát olvaszt össze, mint egy alumíniumkohó egy év alatt, és nála bóditobb hatású szerrel tényleg ritkán találkozhattunk idén.
08 // Phoenix:
Bankrupt!
A 2009-es lemeze által előre bocsátott nagy áttörés végül idén nem sikerült a Phoenixnek, a négy éves pauza után elkészitett korong azonban könnyedén tartja elődje kiemelkedő színvolanlát. Ez pedig, mint ahogy az előkelő helyezés is mutatja, korántsem jelent rossz dolgokat.
07 // Iceage: You're Nothing
Ugyan már, dehogy szelidültek meg Dánia fenegyerekei! Csupán megtanultak épkézláb dalokat írni, így a sok öncélű hőbörgés helyett idén már rendszerezett hangokra üvölthettük ki a tüdőnket mind lemezen, mind pedig koncerten. Szívből reméljük, a dühmánia a jövőben is folytatódik majd.
06 // The National:
Trouble Will Find Me
A legtöbb ember három nagyszerű stúdióalbummal is beérné, azonban ők pont ezért nem lehetnének a National tagjai. A csapat sorban negyedik kiváló munkáján noha némi újitás is keveredik a hagyományokkal, ám talán nem túlzás azt állitani, hogy ez lett a formáció eddigi legységesebb munkája, ami után egyértelműen leemelhetjük a kalapot a fejünkről.
05 // Cut Copy: Free Your Mind
A modern elekropop egyik legnagyszerűbb kiáltványa lett az ausztrál Cut Copy 2008-as lemeze, az aktuális Free Your Mind pedig beteljesti azokat az igereteket, amit amit a két esztendővel ezelőtti Zonoscope sajnos nem tudott. Idén így kicsit sem ért minket csalódás, a korong ugyanis a vénasszonyok nyarának (és általában az évnek is) az egyik legéteribb hallgatnivalója lett.
04 // Arcade Fire:Reflektor
Három évvel a mindenható Grammy-dijat is meghozó The Suburbs után az Arcade Fire visszatért, hogy elkészitse élete eddigi leghosszabb munkáját, a Reflektor azonban játékideje és viszonylagos eseménytelensége ellenére is egyenrangú ékkőként ragyog a kanadai csoportosulás eddigi három lemeze mellett.
03 // No Age:
An Object
Talán kicsit nehéz lehet megbírkózni a gondolattal, hogy a sok kerek-zajos popdal között a No Age ilyen mélyen elgondolkodik önmaga és a rockzene keretein, az An Object azonban pontosan azért annyira maradandó, mert nem futamodik meg hibái és őszintesége elől, az év egyik legbátrabb művészi állásfoglalását prezentálva ezzel.
02 // The Knife:
Shaking The Habitual
Nos igen, erről már minden lényegeset elmondtunk. Ám ha még ez sem elég, akkor nincs más hátra: a ha kinoz, ha fáj, ezt a lemezt meg kell hallgatni.
01 // Daft Punk:
Random Access Memories
„Visszajuttatni az életet a zenébe”. Ezzel a sorral kezdődik a Daft Punk nyolc esztendeje várt negyedik stúdiólemeze. És annak ellenére, hogy ez egy óriási célkitűzés, a duónak a feladat jelentős részét már egy néhány másodperces hangfoszlánnyal sikerült elintéznie. Buszok cirkáltak végig a világ nagyvárosaiban a Get Lucky cikkelyét játszva. DJ-k tucatjai dobták össze saját remixeiket a daltöredékre; újságírók/médiaszereplők/civilek őrültek meg egyszerre a szám habkönnyű gitárjátéka hallatán. És mindenki (de szó szerint: mindenki) azt a megunhatatlan riffet és Pharell Williams vonyító énekét dúdolgatta. Nagyon rég történt már olyan a könnyűzenében, hogy valaminek ekkora hatása lett volna. Olyan is nagyon rég történt, hogy ennyien és ennyire vártak volna valami megérkezésére. És olyan is nagyon rég történt, hogy az a valami kellően meg is felelt az előzetes elvárásoknak.
A Random Access Memories hatásának kulcsa az őt körülölelő nosztalgiában rejlik. Ez kisebb részben annyit takar, hogy a rajta található hangok egytől egyig letűnt időket idéznek; nagyobb részben pedig annyit, hogy a korong segítségével páros visszavitt minket egy olyan korba, amiben még volt izgalom, és amiben voltak igazán jelentős, emberek százezreit érintő, mégis kitűnő alkotások. Olyanok, amiket mindenki ismert, amiről mindenkinek volt véleménye, és amiből úgy tűnik, manapság egyre kevesebb van. A 2001-es Discovery megjelenésével persze már világos volt, hogy a Daft Punk képes hosszútávon is maradandó dolgokat alkotni, a RAM-on azonban ez újra bebizonyoso-
dott. A mű nagysága nem csupán abban rejlik, hogy megmutatta, hogy egy stúdiólemez nem kizárólag egy átmeneti dolog, hanem egy nagyszabású, tartós érvényű valami is lehet; hanem abban is, hogy képes volt egy nagy rakás múltból egy marék jelent csiholni; illetve, hogy elérte, hogy az embernek ne kelljen mélyre ásnia valami igazán jóért, hanem egyszerűen ott szóljon előtte, ha bekapcsolja a tévét, a rádiót, vagy a webböngészőt.
A Random Access Memories eljövetelével tehát testközelből figyelhettük meg, milyen az, amikor valóban hatalmasat robban valami, és könyvek, magazinok helyett a saját bőrünkön tapasztalhattuk egy nagyszabású lemez globális hatásait. Hiszen egy roppant összetett; rengeteg időt és türelmet igénylő; proggal, poppal, diszkóval és funkkal zsonglőrködő műről van szó, aminek már a felépítéséről, kikacsintásairól és referenciahalmazáról is órákat lehetne mesélni - de mégsem ez a legfontosabb tényező vele kapcsolatban. Hanem az, hogy a korong egy hatalmas, világraszóló esemény szereplőjévé tette a hallgatót, revitalizálva és szélesebb körben is ismertté téve valami olyasmit, ami az internet miniszférákra tört világából és a kor általános trendjeiből kiindulva normális esetben nem juthatott volna el ennyi emberhez. A Daft Punk azonban beférkőzött a mainstream popba, minden háztartásból csöpögtek a kislemezei, és még a sekélyes közönséggel való kompatibilitása ellenére is képes volt egy egész albumon keresztül óriási összetettséget képviselni úgy, hogy két veterán, Giorgio Moroder és Nile Rodgers karrierjét is újraindította, sőt, maga a robotpáros számára is totális metaforfózist hozott. A csinnadratta méretét nézve egyedül a The Next Day tudott a francia kettőssel versenyezni, minőségi szempontból azonban a RAM-hoz még David Bowie is kevés volt. Mindezt összegezve ugyanis kétségtelen, hogy sokévnyi barangolást és tékozlást követően Guy Manuel de Homem Christo és Thomas Bangalter hazatért és nagyon is visszacsempészte az életet a zenébe - ennek pedig, a folyamat minden érzékelhető fázisában, nagyon, de nagyon jó volt részese lenni
