Szerencsés (vagy tapasztalatlan) ember az, akinek minden év a nagy rádöbbenések éve. Én szerencsés (vagy tapasztalatlan) ember vagyok.
2013-ban is jutott személyes, fizikai, kulturális és a NAGY morális kérdéseket feszegető hűha-tényleg-ahhá élmény. Ezek közül próbálom meg kicsemegézni főleg a szellemi táplálékra vonatkozóakat, mert mégiscsak.
Az év egyik leghatásosabb filmélménye nekem mindenképp a Violeta – Köszönet az életnek című chilei alkotás volt, mert megismertetett Violeta Parra munkásságával. Napokig végtelenítve hallgattam a film zenéjét, ami a Francisca Gavilán által előadott Parra-dalokból áll. Nálam messze lekörözi a hasonló témájú és felépítésű Kahlo-filmet. Mert jobb. Sokkal.
Hasonló katarzisban volt részem az újonnan magához térő Budapesti Bábszínházban, ami nagyon betalált az új programsorozatával, ami nem a legkisebbeket, hanem a kamaszokat és a fiatal felnőtteket célozza meg. Mert a báb igenis kortalan, lehet okosan, ügyesen és eredetien használni. Nem csak arra jó, hogy álmatlan éjszakákat okozzon egy marék alsósnak, hanem elgondolkodtathat még egy felnőttet is. Örülök, hogy erre jobbnál-jobb példákat hoz az intézmény, és annak is, hogy erre a közönség is vevő.
Az idei évem nem igazán szólt az utazgatásról, de Bosznia-Hercegovina tokkal-vonóval tette magáévá a szívem – ezt bárhol, bármikor vállalom, még Szerbiában is. Ráadásul itt van egy köpésre. Elég eltölteni ott egy laza hetet, hogy úgy jöjjek vissza Budapestre, hogy Ejha, mekkora metropoliszban élek. Szarajevó egy kicsit a szegény ember Isztambulja, vagy a Balkán Berlinje, vagy igazából egyik sem, de lehet dohányozni a kávéházakban meg a benzinkúton.
Nem mellesleg csak kisírtak maguknak egy kis tengerpartot – ami a világon a legrövidebb tengerpart az ország határaihoz viszonyítva. Tudnak élni.
Képzőművészetben a Mai Manó Ház nyert (persze ez nem verseny) a Fotográfia Felsőfokon című kiállításával, mert hozzám valamiért a fényképészet áll a legközelebb. Ez az anyag pedig olyan volt, amit szívesen tartanék a polcon családi albumként, csak hogy akármikor levehessen és lapozgathassak benne. Igen örülök, hogy láthattam. Hát még annak, hogy rájöttem, mennyi mindent nem tudok még.
Tudnám még nyújtani a listát: megszerettem például a Pearl Jam-et, megutáltam a céltalan alkotást és alkotásokat, a sírásig tud(na) dühíteni a kultúrafinanszírozási rendszer, elment a kedvem az uniós pályázatoktól, végre élvezem a vígjátékokat, és nagyon örülök annak, hogy az készítői megismertették velem ezt a számot (ami egy mongol népdal tavalyi feldolgozása):
2014, tárt karokkal várlak. Mert egyre biztosabb vagyok abban, hogy még mindig semmit sem tudok a világról.