Michel Comte a vörös szőnyegen ugyanúgy megtalálja a rejtett szépséget, mint a háborús zónákban. A portrémester képeit most a bécsi Kunst Hausban láthatjuk.
A Kunst Hausban (alias Hundertwasser Múzeumban) többek közt azt szeretem, hogy – a közeli Hundertwasser-házzal ellentétben – itt be is léphetünk az épületbe, és hirtelen az osztrákok legendás építészének/festőjének/polihisztorának egyedi fantáziavilágába kerülünk. Csak pár sarokra kell elsétálni a Hundertwasser-háztól, ahol a szerencsés lakók kikérik maguknak a kíváncsi szemeket, a szerencsétlenebb turisták pedig a szemben lévő giccses szuvenírpalotába kényszerülnek (ami sokszínűsége és csobogói ellenére sok mindenre emlékeztethet, csak Hundertwasserre nem), és Bécs egy különleges szigetén találjuk magunkat. Színes, aszimmetrikus bejárati oldal, Duna-csatornára néző lampionos varázskert, egyenetlen padló: az egyenes vonalak mindenhonnan hiányoznak (már akinek persze).Az első két emeletre a ház szellemi atyja, Hundertwasser fészkelte be magát állandó kiállításával, de a harmadik, negyedik szint rendszeresen teret ad más művészeknek is. Az elmúlt évek időszaki kiállításai a fotográfia köré csoportosultak, és olyan hírességeket mutattak be, mint Linda McCartney, Paul McCartney zenész-fotós felesége, Henri-Cartier Bresson, a franciák koronázatlan fotográfuskirálya vagy Annie Leibovitz, a portrék mestere.
Február közepéig Hundertwasser alkalmi párjaként az állandóan új kihívásokat kereső Michel Comte svájci fotográfus mutatkozik be a minden szabályt áthágó épület falai közt. Évtizedeken átívelő karrierje során filmsztárokat, szupermodelleket, a zenei élet legnagyobbjait fényképezte, de a világ válságövezeteit is bejárta, ahonnan a szenvedők, a túlélők és az áldozatok képeit is (teherként vagy lenyomatként?) cipelte magával. A fotós, akit a spontaneitás és az átalakítás művészének is tartanak, elhozta magával elmúlt harminc évének teljes díszes társaságát.
Elég a kiállítás első két termének hatalmas méretű fotóit megnézni, és hamar rájön az ember, hogy nem mindennapi helyre került. Minden falról és sarokból egy ismert sztár köszön vissza - a képeket megvilágító lámpákkal még a reflektorfény is adott. Persze, az internet világában nem kell nagy erőfeszítést tenni ahhoz, hogy asztalunk egyik oldaláról Jeremy Irons, másikról Sophia Loren, középről pedig Iggy Pop mosolyogjon (vagy éppen vicsorogjon) ránk. De itt másról van szó. A digitális világ visszahúzódik élettelenségébe, és a kiállító térben feltáruló életnagyságnál is jóval nagyobb sztárportrékkal egy érzelmekkel és titkokkal teli univerzumnak adja át a helyét.
Michel Comte világában semmi és senki nem marad a felszínen. A napi sajtóból unalomig ismert sztárportrék modelljei a megszokottól teljesen eltérő arcukat mutatják: valódi emberekké változnak. A ringben kemény Mike Tysont egyik fotón izzadtan és kimerülten, a másikon magába zuhanva láthatjuk; Sylvester Stallone rózsaszirommal a szemén egyszerre nevetséges és szokatlan; Catherine Deneuve arcán pedig a klasszikus elegancia mellett valódi aggodalom tükröződik. Nemcsak az egyszerű sztárfotókkal állíthatóak szembe Comte képeinek szereplői, hanem saját magukkal is. Egyik teremből a másikba lépve ugyanis a nőiességet sugárzó Isabella Rossellini fiúruhás vadóccá változik, Miles Davis a trombitájával való meghitt együttlétből kidülledő szemekkel őrült extázisba kerül, Naomi Campbell fehér parókában angyali, fekete tollakkal a fején pedig démoni oldalát mutatja.
A svájci fotós a hírességek portréin, divatfotóin, reklámképein és aktjain keresztül bizonyítja, hogy képes megtalálni modelljeinek azt az erősségét, beállítását vagy hátterét, amivel soha nem látott alakban tárja őket a közönség és saját maguk elé.
A kiállítás következő termeiben azonban ennél tovább is merészkedik: háborús zónákban, katasztrófa sújtotta területeken és a mélyszegénységben keresi a rejtett szépség változatait. Névnélküli emberek és helyszínek (People and places with no name) című projektjéről így ír a bevezetőben: „Az évek során voltam annyira szerencsés, hogy láthattam a szépséget ebben a világban, és felfedezhettem a legvalószínűtlenebb helyszíneken is". A világ legismertebb alakjai mellett Comte a legismeretlenebbeket is felkutatta és bemutatta. Ahogy a hírességek esetében, ezeken a megrázó felvételeken sem látunk kimért távolságtartást és szigorúan meghúzott határokat: a fotós a sztárok és a névtelenségbe burkolózók esetében is annyira közel kerül az alanyhoz, hogy a néző érezhesse a dicsőségben fürdő színész örömét vagy a súlyos beteg szenvedését.
Az érzelmi hullámvasút a teljes tárlaton végigkanyarog. Pazar pompa és szörnyű szenvedés közt hosszabb-rövidebb kitérőket kínál fel a közönségnek, amivel nemcsak pihenteti a felborzolt idegeket, hanem még inkább sokszínűvé teszi a változatos témájú fotótengert. Az „így készült" címszó alatt teljes fotózások (Hillary Clinton, Tina Turner, Guy Ritchie) előhívott negatívjait és végleges választásait láthatjuk, valamint a Photoshop mozdulatokat játsszák vissza egy képernyőn Uma Thurman eltűntetett szőrszálain és piros foltjain keresztül (újabb bizonyítékként a senki sem tökéletes állításra).
A fotós szférában történő utazás során pedig a különös világot megteremtő és uraló Michel Comte is bemutatkozik a filmvásznon keresztül: elmeséli, hogy lépett le stylistja a fotózás után a feleségével éppen szakító Gary Oldmannel, és tűnt el a színésszel együtt egy hétre, de láthatjuk a fotóművészt (a napokban súlyos síbalesetet szenvedett) Michael Schumacherrel teljes összhangban is egy autós reklámfotózás során. A kulisszatitkoknak itt még nincs vége: az egyik kisebb szobában Comte egy reklámfilmjének forgatásába és rejtélyeibe leshetünk be, rövid kitekintésként.
Most pedig jöhetne a várva várt „de" rész... De „nem jó a kiállítás elrendezése, koncepciója, megvilágítása", stb. Ez a bekezdés most az elégedetlenkedők sajnálatára elmarad. A tökéletlenség bája és a magával ragadó kisugárzás miatt könnyű átsiklani az esetleges szépséghibákon.
A titkok, az érzelmek és a rejtett szépségek behálózzák a kiállítás egészét, a fotók elsőre elérhető felszíni rétegei azonban lassan a végéhez közelednek. A tárlat fényképei innentől otthoni felhasználásra kerülnek, és magunkon átforgatva értékelhetőek.
Már csak egy jó tanács van hátra: aki teheti, járjon Michel Comte után (most ráadásként Hundertwasser kedvesen kaotikus épületében lépdelve teheti ezt meg). Aki pedig nem tud beiktatni egy bécsi múzeumtúrát, a fotóművésszel egy rövid videón keresztül megismerkedhet, vagy otthon ülve elmerülhet Comte fotóinak egyszer csillogó, máskor lesújtó világában.
A kiállítás 2014. február 16-ig látogatható a bécsi Kunst Hausban.