Van-e értéke a magyar irodalomnak? Milyen összefüggés van pénz és költészet között? Miből élnek a magyar költők és írók? Mivel fizethetünk a magyar kultúráért?
Nem, hölgyeim és uraim, 2014 elején nyugodtan kijelenthetjük, hogy Magyarországon továbbra sem tud a szabad szellem embere megélni, csak írásból, ezért más – lehetőleg a szellemhez kapcsolódó – munkát is vállal (például – jobb esetben – tanít, szervez, szerkeszt, pályázik, újságot ír...), és örül minden lehetőségnek és hálás minden támogatónak.
A szellem emberei továbbra is ki vannak téve az egzisztenciális szélviharoknak, éppen ezért mondhatjuk, hogy nincs független magyar értelmiség, vagy csak alig, hogy írásból megélni itt nem lehet. Itt csak az írásért élni, a szellem szabadságáért pedig dicsőségben megdögleni lehet.
Ehhez természetesen és nagy kedvvel asszisztál egyébként az egyszeri polgártól kezdve, a könyvszakmán át, egészen a hatalomig mindenki, hiszen a szerzői jogok itt még mindig nehezen értelmezhető nyugati huncutságnak számítanak. A szerző örüljön, ha könyvét kiadják, az olvasók – már ha vannak – hozzászoknak, hogy az Interneten minden „ingyen" van. Nem, semmi sincs „ingyen", de ez egy másik kérdés. Persze a közönség a költőket, írókat, művészeket szereti, annyira szereti, hogy rendkívül büszkék a magyar kultúrára, irodalomra, de a Könyvhéten még mindig többen állnak az aktuális celeb vagy politikus asztalánál dedikáltatni, s már a dadogó tirpákok is életrajzi könyvet írnak karácsonyra, pedig.
Pedig van és él a magyar irodalom, jó és nagy regények születnek, komoly és szép verseskötetek jelennek meg. Még. Ez elsősorban annak köszönhető – és ezt hangsúlyosan el kell ismerni – hogy van Nemzeti Kulturális Alap, amely – kis túlzással, de – egy nemzet lelkiismeretének kifejeződése. Persze az NKA-t is kritizálhatjuk, valóban jó lenne, ha még többet tudna segíteni, mondhatjuk, hogy lehetne még javítani, de kétségtelen, hogy az NKA nélkül a magyar irodalom megdöglene. És van még valami. Néhány aktív írószervezet, pár könyvkiadó, néhány magántőkével rendelkező mecénás, akik színesebbé és talán függetlenebbé tehetik a magyar irodalmat. Talán.
De a normális költő, író jó esetben is csak egy-két, de inkább három évente ad ki kötetet, legtöbb esetben reklámra már nem jut pénz, s csak az online médiának köszönhető, hogy e művek terjednek. A legtöbb író-költő nem gondoskodik műveinek reklámáról – úgy véli a kiadó dolga, pedig ez közös ügy. A szerzők az önreklámot és az én-fényezést összetévesztik az adott művek közönség felé való kommunikációjával, továbbá óriási probléma, hogy a magyar irodalom szakmai és tudományos oldalának jelentős része – itt is tisztelet a kivételnek – még mindig nevektől van elmosva és kánonokat működtet. Vajon ezek a nevek és „kánonok" az elmúlt évtizedekben mennyire tagozódtak be a politikába? Felelősek-e az irodalom súlytalanságáért a betagozódás miatt és az együtt-gondolkodás és együtt-működés képtelensége miatt? Nem minták és képzetek szerint gondolkodnak-e? Nem két vagy több kánont hoznak-e létre? Képesek lennének-e együtt fellépni bármilyen ügyben?
Az én generációm az egyetemet hátrahagyva, az elmúlt években – ki-ki preferenciák, kapcsolathálók, ambíciók és személyes történetek szerint – kezdett szintén betagozódni és igazodni az idősebb generációhoz és a mindenkori hatalomhoz. Milyen példákat láttak? Hogyan közölték őket? Nem voltak-e kénytelenek ezt megtenni vagy volt/van-e más út? Mi a fontosabb: a mű vagy az, ahová tartozunk? Nem számolja-e fel így saját magát a szabad magyar szellem, úgy, hogy nem kell hozzá különösebben nagy külső befolyásolás sem?
Mit lehet tenni? El kell fogadni és fogadtatni, hogy a költészet és az irodalom érték, méghozzá pénzben is. Erre ugyan vannak törekvések díjak példájában, de jó lenne, ha megjelenne honoráriumokban, ösztöndíjakban is, hiszen a díj egyszeri, ritka, a honoráriumból, ösztöndíjból pedig él az író. Jó lenne, ha a költők és írók egymást is tisztelnék, és főleg a művekre koncentrálnának. Jó lenne, ha a könyvkiadók segítő partnerek lennének, s a marketinget közösen építenék fel a szerzőkkel. Jó lenne, ha több független mecénás jelenne meg. Ám van itt más is, amit egy aktuális példán keresztül tudok csak szemléltetni.
Maga a pénz meglehetősen fiktív fogalom. Lehet utálni, lehet megvetni, lehet jól és rosszul hozzá állni, de be kell látni, hogy ez az olaj, amivel működnek mindennapjaink. Azért mondom, mert egyszer csak ott a papírfecni – ami egyre kevésbé papír és tárgy, de ez megint más kérdés – és rámondjuk, hogy ennyit vagy annyit ér, s ezt mindenki elhiszi. Közelebbről szemlélve ezeket a fecniket láthatjuk, hogy szimbólumokkal és a magyar történelemből vett helyszínekkel, sőt – pozitív – szereplőkkel, ha úgy tetszik hősökkel van telinyomva. Azt jelképezi áttételesen ez a pénznek használt papírfecni, hogy értéket jelentenek nemcsak a történelmi helyszínek, hanem az adott királyok, politikusok, s nyilván azok tettei is.
A magyar pénzre eddig két magyar költő tudott „felkapaszkodni": Petőfi és Ady. Mindkettőt „kivonták a forgalomból", az Ady-ötszázast, éppen 2000 előtt, 1999 augusztus 31-én. Vagyis az új évezredbe már nem vittük át költőinket pénzünkön, bár állítólag az Ady-ötös még 2019-ig beváltható. Igaz, nem hiszen, hogy sok lenne még forgalomban, de időt azért nyertünk. Ady még ér valamit.
Lehet, hogy túlzás a pénz „testét" és a rajta szereplőket az adott pénznemet használó nép általános értékrendszeréhez kötni, de azért el lehet tűnődni azon, hogy tűntek el a magyar pénzekről a költők. A költőkben ugyanis van valami a királyokkal szemben, ami egészen különös. Az igazi költők – különösen Petőfi és Ady – még ha tartoztak is konkrétan valamilyen társadalmi osztályhoz, de valójában éppen annyira bejáratosak a szegények otthonaiba, mint a gazdagokéiba. Szavaik – előbb vagy utóbb – eljutnak mindenhová, könyveiket pedig nem egy szezonra írják, nem csak a most élőknek, hanem az utánuk jövőknek is. A költők valóban értéket teremtsenek, identitást és történelmet alakítanak, és a szellem szabadságáért felelősek. Az a nép, amelyik költői és írói műveit nem értékeli, valójában saját szellemével számol le, de attól még azok írni és költeni fognak, legfeljebb majd belehalnak, mint Csokonai.
Visszatérve a pénz példához, kicsit közelebb hozva és aktualizálva mindazt, amiről eddig szó volt: nagyon érdekes jelenség, ahogy hazánkban az utóbbi időben megjelentek a helyi pénzek, mint például a Soproni Kékfrankos. Ezekről bővebben lehet másutt olvasni – előnyeikről és hátrányaikról is –, a lényeg, hogy a helyi és kisebb közösségek, a közösségek megerősítése végett utalványokat bocsátanak ki, pontosabban helyi pénzeket.
Teljesen új jelenség, hogy a budapesti művészeti közösségi élet fellegvárának számító Művelődési Szinten kiadtak egy helyi pénzt, a „lujzát", amelyet mint a kibocsátók írják sajtóközleményükben: „ez egy úgynevezett támogatói bankjegy, melyek megvásárlása a hazai független kultúrát segíti, ezen belül konkrétan a Művelődési Szint működését, fenntartását, a programok megvalósítását támogatja. Ellenben a lujza fizetőeszközként is használható a Müszin belül." A civil tőke és a közönség támogatását a kultúrába bevonó összes törekvés önmagában figyelemreméltó és valóban polgári, de van itt még valami, méghozzá az, hogy a szépen megtervezett lujzákon két költő látható: Faludy György és Petri György. Budapest szívében, szabad és független kultúráért küzdő közösség, 2013-2014 fordulóján ismét költőket helyez a „pénzre", tudatosan vagy öntudatlanul sugallva, hogy a költészet és irodalom, következésképpen a szabad szellem érték. Kultúrába befektetni pedig minden felelősen gondolkozó magyar polgárnak normális kéne hogy legyen.
