HAIM – Days Are Gone
Universal, 2013

Rechtshaid szakértelme nem csupán egyedi hangképeiben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy jó érzékkel dolgozik együtt öntudatos, a saját pályájukat maguk irányító, tettre kész előadónőkkel – mint amilyenekből az amerikai HAIM is áll. A csapat, amely három nővér szövetségeként jött létre még az előző évtizedben, már hónapokkal ezelőtt elkezdte piszkálni sokak fantáziáját, amikor kiderült, hogy a BBC Sound of 2013 szavazásán a trió kaparintotta meg az első helyet. És bár az angol zsűri tippjei nem mindig bizonyulnak tévedhetetlennek, ezúttal valóban jó irányba vezette őket a szimatuk.

Aki egy belevaló, a nőiségre és a torzító pedálokra is egyenlő hangsúlyt fektető zenekart képzelt maga elé a Haim-tesók vezetékneve láttán, az egy kicsit hoppon maradt, a tagok hangszeres tudásuk és valamivel vadócosabb megjelenésük ellenére ugyanis egy meglepően letisztult és mértéktartó hangzásvilágot kevertek ki, amelyben nincs nagyobb szerepe a gitároknak, mint az apróbb ritmikai csínyeknek, illetve finomabb elektronikus megoldásoknak. Ennek köszönhetően pedig az együttes úgy képes egy kvázi-minimalista, leszűrt arculatot prezentálni, hogy másfélszer annyi tagja van, mint a hangos bluesrobajairól is ismerhető White Stripes-nak; és úgy tud három testvér szerves együttműködéseként működni, hogy a rétegek és effektek mennyiségéből kiindulva akár egyetlen csaj is össze tudta volna dobni a hálószobájában. Persze ez nem becsmérli a Days Are Gone frissességét, hiszen a korong egy talpraesett és kellően szerves album lett, ami alátámasztja, hogy a tömegfogyasztásra szánt popot sem muszáj manipulált agyú ribancokkal felénekeltetni.

Charli XCX – True Romance
Asylum, 2013

Pár fokkal mainstream-közelibb előadónak lehet tekinteni a brit nemzetiségű Charli XCX-et, aki huszonegy éves kora ellenére már majdnem veterán a szakmában: első lemeze ugyanis már 2008-ban elkészült, azonban rendes megjelenést azóta sem kapott. Igaz, korai időszakára még az énekesnő is leginkább, mint tanulóéveiként tekint vissza, melyek kellő lezárásaként kapcsolódott be a történetbe az a szerződés, amit a hölgy a Warner gigacéggel kötött, és amit nem is habozott beváltani egy tök jó stúdióalbumra.

A három méltatott produkció közül talán Charli XCX-nek van a legnagyobb esélye a szélesebb körű sikerre, amit az énekesnő könnyed, elektropopos zenéje és a HAIMhoz vagy Sky Ferreirához képest szelídebb, áramvonalasabb karaktere is biztosíthat. Persze ez nem azt jelenti, hogy XCX egy puszta báb lenne, hiszen sikerült saját akaratát is ráerőltetni első rendes munkájára, amelyből társszerzőként is bőven kivette a részét, és amelynek így Charli személyisége is csak növelte az ázsióját. A True Romance ugyanis egy teljes egészében szórakoztató korong lett, kapós refrénekkel és javarészt szintetikus eszközökre épülő alapokkal, amelyeket ugyanúgy élvezhetnek azok, akik Lady Gagát már cikinek tartják, mint azok, akik pár hónapja még a büdös életben nem gondolták volna, hogy fősödor-kompatibilis csajpopot fognak hallgatni. Igaz, hogy gondolatvilágában talán egy kicsit sekélyes az anyag (a címéhez hűen leginkább a szerelemről szól), de ez fejhallgatóval az utcán vagy épp Charlival szemben állva a Millenáris Teátrumban ez inkább ne érdekeljen senkit.

Sky Ferreira – Night Time, My Time
Capitol, 2013

A Bravo-poszterekre is elférő Charli XCX-szel szemben igazi antihősnő alkat jutott az első albumával hosszú ideje készülődő Sky Ferreirának: megalkuvást nem tűrő, elveszett és züllött imázsával ugyanis egy megtestesült femme fatale-t tudhatunk a személyében, aki ugyanolyan vehemenciával hord magánál egy patikányi drogot a DIIV zenekarból ismert pasija társaságában, mint haverkodik Michael Jacksonnal vagy készít számokat Greg Kurstin, illetve Shirley Manson segédletével.

Persze a legideálisabb kollaborátort ő is Rechtshaid-ban találta meg, akinek sikerült egy olyan eredeti, alternatív hatásokat is felvonultató, mégis popos dalokba csomagolt megszólalást felvonultatnia, ami jól passzol Ferreira kissé fekete bárányra emlékeztető szerepkörére. Így a keményebb, darálósabb gitárok; a Sleigh Bells harsány hangereje vagy épp a Suicide monotonul daráló szintiritmusai is visszaköszönnek a korongon, ami tényleg egy önálló, mintsem fröccsöntött előadónak mutatja az énekesnőt, aki minden további nélkül nevezi meg Madonnát vagy Gwen Stefanit példaképének, illetve pakolja ki a csöcseit nagykiadós albuma borítójára.

Ez utóbbi gesztus egyébként talán a kulcs is Ferreira jelentőségéhez: hogy a lány az álnok zeneipar pénzéből csinálhatja azt, amit akar, attól függetlenül, hogy mekkora blaszfémiát okoz majd eredmény, illetve, hogy a művésznő személye mennyire tér majd el a hagyományosnak vett popsztármodelltől. Ám az ilyen mélyenszántó gondolatoktól eltekintve is egyértelmű, hogy az ifjú hölgy nagyon is érti a dolgát. A sokszínű és őszinte hatások mellett ugyanis a szerzői képességeibe is betekintést kapunk, és bár ő is csupán társíróként működik közre az anyagon, egy-egy dal bizonyítja, hogy bőven van spiritusz ebben az apró teremtésben – a 24 Hours, a Nobody Asked Me (If I Was Okay) vagy az I Will című darabok ugyanis kifogástalan, bivalyerős dalok, és noha a korong egy-két pillanatra talán egy kicsit leül, bőven elegendő ahhoz, hogy izgatottan várjuk, mit hoz majd a jövő a leányzó számára.