Nincsenek többé költők a bankjegyeken, az irodalom elvész az adatözön tengerében, az írói kánonok politikailag is megosztottak. Mi lehet ebben a helyzetben az író feladata?
Lehetséges, hogy a hatalom és közönség az írásművészet iránt valóban nagyobb respekttel volt anno, ám ennek az azóta megváltozott attitűdnek, a csökkenő figyelemnek és egyre apadó erkölcsi és anyagi honornak az okai igen sokfélék. A fő okokat mindenesetre általában a pénznek és a politikának az irodalomhoz való megváltozott viszonyrendszerében kereshetjük.
A legfontosabb az információrobbanásnak nevezett mérhetetlen adatözön, ami manapság a mindennapjainkat oly természetesen körülveszi, illetve számtalan csatornán, formában és formátumban hozzáférhető, megvehető, letölthető. Az irodalom elvész ebben a tengerben, szükségszerűen felhígul, értékét veszti. A könyv, mint adathordozó a jelenlegi formájában nem biztos, hogy megéli a következő évszázadot, de ezen kár is sopánkodni, hiszen a nyomdászat előtt is volt élet, illetve a kódexforma sem létezett öröktől kezdve. A közös hálózatról jelenleg bárki, ha többnyire nem is ellenőrizetlenül, de egyelőre korlátok nélkül, bármilyen „tartalomhoz" hozzáférhet. És miközben az irodalom éppen megpróbálja eldönteni, a régi formáját milyen új, a kor elvárásainak megfelelő tartalommal töltse meg, addig az új kor új tartalmai viharos gyorsasággal terjednek, burjánzanak és sokasodnak, tekintet nélkül arra, hogy az eddig tisztes módon polgárt pukkasztó, nevelő vagy nevettető költők, írók vagy netán akadémiai professzorok mit gondolnak minderről. Nem fontos többé ugyanis a véleményük, a tömeg számít, meg a kattintásszám, mert abból van a pénz, a foteljükben otthon bőszen kattintgató és (fél)illegálisan töltögető számtalan lúd legyőzi az egyre soványabb és egyre erőtlenebb disznókat.
A fogyasztás templomaiban terpeszkedő könyvüzletekben nem a magányos harcos, lázadó és az „igazságot" neadjisten metafizikai elrugaszkodottsággal megfogalmazó költészet foglalja el a kirakatot, hanem az aktuális, hónap-sztárja pornócsillag vagy „szépapáva" celeb, aki az éppen kurrens többi híresség, az újgazdag elit és a politikai hatalmasságok magánéletéről oszt meg „igaz", de lehetőleg pikáns részleteket legújabb könyvében. Persze semmi újdonság nincs ezekben az irományokban, hacsak nem azon tény örökös hangsúlyozása, hogy a fentiek is csak emberek, ők is szeretnek nagyot enni-inni-dugni, de hát a közönségnek ez kell, ezt zabálják.
Az írók élete már csak akkor érdekes, ha meghaltak, a mindennapi szenvedésük, túlélésért folytatott küzdelmük, az értelmes és értékes élet megvalósítására tett megújuló kísérleteik, illetve mindennek az írásban lepárolt esszenciája (miközben az értelem és érték maga szinte már kifejezhetetlenné vált) azzal az eséllyel sem fenyeget, hogy egyszer talán tananyag lesz. Mit tehet ebben a helyzetben az író, aki természetesen minden idegszálával minél nagyobb figyelemre és közönségre vágyik?
Egységes közönség nincs, talán nem is volt. A magyar hagyományban meggyökerezett politikai megosztottság szerinti írói kánonok sem mondanak ma már semmit a valójában kulturálisan sokszorosan rétegződött újabb generációknak, akik ha olvasnak is, vagy egyéb formában fogyasztanak szépirodalmat, azt először a szűkebb körük, beágyazottságuknak megfelelő érdeklődésük szerint teszik, már ha abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy valamiféle kulturális értelemben vett kisebb közösséghez tartozhatnak. A nagy többségnek az irodalom és költészet legsúlyosabb kérdése pillanatnyilag leginkább az, hogy Kölcsey buzi volt-e. Ezt kapják, ez jut nekik, ezt szeretik.
Ugyanakkor, valójában a közönség érdektelensége sem olyan újkeletű. Hiszen senki nem gondolhatja komolyan, hogy azok a legendás, több ezres-tízezres, az antikváriumok polcain ma is roskadozó, Kádár-korszakbeli megjelenések minden esetben valós igényeket takartak. A politika akkor jobban támogatta az írókat, igaz csak azokat, akiket magához közelinek tartott és elismert. Díjakkal, kitüntetésekkel, külföldi utakkal, tanácsi lakással a villanegyedben, és nem utolsósorban nagy példányszámokkal és kiemelkedő honoráriumokkal. A most kiépülő Új Magyarország (értve ezalatt a kurrens politikai berendezkedést) nem tart igényt annyi íróra, de nem is törekszik az irodalom olyan fokú befolyásolására, ahogyan azt az elődök tették. Feltehetően, egyszerűen nem tartja akkora véleményformálónak, megelégszik a publicisztika egy jelentős részének, és természetesen a minden háztartásban ott zörgő és villogó elektronikus médiumoknak atotális ellenőrzésével. Olcsóbb, hatékonyabb, magas honoráriumokra nincs szükség, mégcsak arról sem hallani, hogy valamelyik kormányközeli író hozzátartozói trafikot kaptak volna.
Mi lehet ebben a helyzetben az író feladata? Törleszkedjen a politikához, ahogyan azt évezredek óta tették a nagy elődök is, próbálja meg nélkülözhetetlenné tenni magát, hogy újra kiemelt figyelmet és fizetést kapjon? (Megírom.) Vagy ha ez nem megy, legyen ádáz ellensége a hatalomnak és ellene mozgósítson? Meghallgatnák-e, egyáltalán el tudná-e juttatni az üzenetet a vágyott közönségéhez? (Ha ilyen van egyáltalán, lásd fent.) Az író mibenléte, pontatlanul idézve Márait, mindig valamilyen erkölcsi értelemben vett magatartás. Ez azt jelenti, hogy elsősorban saját magához kell hűnek maradnia (hogy újabb közhellyel éljek), és ebbe a tervbe, adott esetben semmilyen alku nem férhet bele. Aki a rendszer ellen beszél, annak előbb-utóbb az orrára koppintanak, ellehetetlenítik vagy eltüntetik, rendszere válogatja. Aki a rendszer seggét nyalja, megvetés a része. E kettő megsemmisülés között húzódik a boldogulás arany fonala, amin kinek-kinek, mint egy kötéltáncosnak, tehetsége segítségével egyensúlyozva kell átkelnie. Hogy hová? Ezt megírni talán már nem az én feladatom.
