Nőket évszázadok óta fűrészelnek ketté, a furulyás fickók elbűvölik a kígyókat, a jógik lebegnek, David Copperfield meg eltüntette a Szabadság-szobrot.
Szeretjük, ha a világ körülöttünk leírható, megérthető, megmagyarázható, ezért a tudósoknak jó sok munkája van. Mindenre, a legapróbb jelenségre is kell valami képlet vagy definíció – mert akkor van miről beszélgetni, és nem kell hitvitákba bonyolódni. A hitet nem lehet megcáfolni, az csak úgy van.
De milyen jól esik néha hinni. Többé-kevésbé racionális embernek tartom magam, hiszen én is szeretem tudni, hogy mi, merre, meddig és legfőképp miért meg hogyan. Aztán nem is olyan régen szájtátva és hüledezve figyeltem egy fiatal bűvészt, Rolandót. 2 perc alatt gyereket, naiv és átverhető gyereket csinált belőlem – és a titka nem a nagyon eredeti trükkjeiben volt, azt állítom.
Mert pontosan tudtam elejétől a végéig, hogy nem ÚGY varázsol, nem tünteti el tényleg a kendőt, nem csinál áltojásból igazit, és ha megfeszül, sem tud a gondolataimban tényleg olvasni, de elbűvölt, mint kóbor kutyát a grillcsirke illata.
Egy jó bűvész úgy ver át, hogy azt egy percig sem titkolja. Sőt, még fel is hívja rá a figyelmedet, hogy megvezet, de olyan elegánsan teszi, hogy nem lehet rá haragudni ezért. Egy jó trükk után pedig eszében sincs az embernek azon órákat pörögni, hogy akkor ezt most mégis hogy. Mert a lényeg a tökéletes illúzió, amibe olyan jó belesüppedni egy kicsit.
Rolando ügyes bűvész, mert nem ígér vagy kínál többet, mint amije van – ügyes keze és zseniálisan kedves, visszafogott humora. Nem lehet mit tenni, le kell menni óvodásba. És egy ilyen élmény kapcsán pedig rájönni arra, hogy az életben igenis minden sarkon ott figyel valami varázslatos – csak hagyni kell, hogy hasson. Ez nem a oraveczi Légy pozitív. Ez a jóleső túlélés egyik kulcsa.
