A Lars von Trier-fesztiválra érkezett Budapestre a dán filmes egykori tanára és barátja, Peter Schepelern, aki rajongva követi egykori diákja pályafutását.
Lars von Trier filmjei kapcsán elsősorban dogma-filmezésről kell beszélnünk. Mesélne kicsit arról, mi történt Dániában a kilencvenes évek közepén, hogyan született meg ez az új irányzat?
1995-ben alakult meg a Dogma 95 elnevezésű filmes csoport, melyet Lars egy nagyon jó barátjával, Thomas Vinterberggel együtt hozott létre. Trier ebben az időben dolgozott Birodalom-sorozatán. Ha megnézzük akár csak egy részét is a filmnek, teljesen szembetűnőek a dogma-filmes elemek. Először úgy tűnik, mintha valami baj lenne a kamerával, a színek csúnyák, a kamera remeg. Nem tiszta a kép, sokszor alig lehet látni, mi történik pontosan. És ez csak egy pár dolog a sok furcsaság közül. Mint minden művészetnek, a filmnek is van nyelvtana. A Birodalomban Trier ezeket a szabályokat írja felül, mondhatjuk úgy is, hogy pont az ellenkezőjét akarja megalkotni a tökéletesnek.
Alapesetben egy forgatáson legalább három órát bíbelődnek a világosítók az operatőrrel és a rendezővel azon, hogy megtalálják a legmegfelelőbb kameraállást, szöget, illetve fényhatásokat egy adott jelenethez. A dogma-filmek esetében ilyen nincs. A filmezés egy olyan módja nyílik meg előttünk, melyet eddig nem ismertünk, és nem próbáltunk. Annak az izgalma, hogy hogyan vagyunk képesek felvenni egy jelenetet úgy, hogy csakis azokat a forrásokat és eszközöket használjuk, melyeket a helyszín adottságai biztosítanak számunkra. Azt hiszem, ezek a gondolatok motiválták Larst, mikor elkezdte forgatni a Birodalmat. A csoport tagjai létrehoztak egy szabályrendszert, mely eltörli a tökéletességre való igényt, és az eddigi elvárások helyére újakat állít.
Milyen volt a fogadtatása a Birodalomnak? Hogy viszonyult a közönség ehhez az új jelenséghez?
A sorozat hatalmas sikert aratott. Mindenkinek tetszett, mert más volt, mint az eddigi filmek. Emellett a történet is megkapó volt: egy kórházban játszódó horror-vígjáték, furcsa egyveleg. Lars ezzel bebizonyította, hogy ha vannak jó karaktereid és izgalmas cselekményed, onnantól senkit nem érdekel a kivitelezés. Minden a sztori erején múlik.
Talán az Idióták című filmje az, mely leginkább dogmának tekinthető. A későbbi filmjei hogy értelmezendők?
Véleményem szerint Lars minden filmje egyfajta variációja a dogma-filmeknek. Vegyük például a Főfőnököt. Ebben az alkotásában az operatőri munkát mellőzve, számítógépek által vezérelt kamerákkal rögzítette a filmet. Ez is értelmezhető egyfajta lázadásként, áthágja a konvenciókat, és valami újat tesz le az asztalra.
A dogma-filmesek a filmezés szabadságát hirdetik, miközben szigorú szabályokhoz kötik azokat. Hogy férhet meg ez a két dolog egymás mellett?
A dogmázás arról szól, hogy azt csinálsz, amit akarsz. A szabályok egyfajta akadályként lépnek fel, céljuk, hogy provokálják az alkotót, így megnyitva a teret kreativitásának. Ha azt mondják, hogy itt van ez a téma, kezdj vele azt, amit akarsz, nem biztos, hogy lesz belőle valami. Ha azonban azt kapod feladatul, hogy készíts egy filmet ilyen és ilyen megkötésekkel, akkor az sokkal jobban működni fog. Mindig egy olasz példát hozok erre. Ha megkérdeznél egy olasz séfet, melyek azok az összetevők, melyek elengedhetetlenek egy olasz fogáshoz, biztos, hogy felsorolná a paradicsomot, a bazsalikomot és az oregánót. Most csinálj úgy egy ételt, hogy ezeket nem használhatod. Gondolkodnod kell, megoldani a problémát. Arra kényszerítenek, hogy mozgasd meg a fantáziád. Valahol ebben rejlik a dogma-filmek filozófiája.
Lars von Trier eléggé megosztó rendező. Talán egyetlen filmje kivételével, minden alkotása a női szexualitás körül mozog. Legújabb filmje, a Nimfomániás kapcsán nekem úgy tűnik, mintha ezzel a munkájával elérte volna a csúcsot. Tekinthető ez egyfajta kiteljesedésnek?
Igen, mondhatjuk. Azt hiszem, mindent elmondott már ebben a témában, szóval beszélhetünk kiteljesedésről.
A Nimfomániásban Trier rengeteg képet használ illusztrációként. Ezek a felvételek kizökkentik a nézőt, megtörik a sztori építkezését, hiszen nem képezik szerves részét a filmnek. Mi volt a rendező célja ezekkel a képsorokkal?
Azt mondanám, hogy a film egésze nem realisztikus, így ezek a képsorok is ennek a konstrukciónak a részei. Trier, mint általában a legtöbb filmjében, tanítani szeretne. A világot egy amorális közegként értelmezi, így munkáiban is valami olyasmit teremt meg, mint ami a középkorban létezett.
Kicsit kiszakadva a dán filmek világából, milyen alkotók illetve filmek voltak nagy hatással Önre?
Ez egy igazán nehéz kérdés. Negyven éve tanítok filmtörténetet, így elég sok mindennel találkoztam már. Vannak francia újhullámos kedvenceim, például a Cherbourgi esernyők Jacques Demy-től. Nagyon szeretem Bergmant, Kuroszavát, és Tarkovszkijt. A modernek közül Haneke A fehér szalag című filmjét és Altman Rövidre vágva című munkáját emelném ki, illetve nagyon érdekesnek találom a mexikói filmművészetet. Két magyar alkotót is szeretnék megemlíteni: Jancsó 60-70-es években készült filmjei mellett Szabó István munkássága is nagy hatással volt rám. Szabóval egyszer volt szerencsém személyesen is találkozni.
