Bár a tavalyi év vége felé jelent meg, eddig sajnos nem volt időnk értekezni M.I.A. legutóbbi lemezéről, pedig a Matangit igazán kár lett volna kihagyni.
Persze nem mondhatjuk, hogy M.I.A. viharos előretörése előjel nélküli lett volna. A popzenei karrierbemindössze harmincéves kora körül belevágó előadónő mögött ugyanis már a kezdetek óta számottevő vehemenciával áll ki mind az internetes közösség, mind pedig az időskori demencia jeleit mutató Rolling Stone magazin; Arulpragasam pedig esztendők óta jól bevált név volt a világi fesztiválok környezetében; mi több, még nagylemezei miatt sem kellet szégyenkeznie. Mert bár a 2005-ös Arularon talán egy kicsit túl sok volt a földalatti hiphopból; a két esztendővel későbbi Kala azonban már egy tényleg szuper anyag lett, tele egzotikus és őrült dzsungelharcra invitáló számokkal, és igaz, hogy a legutóbbi /\/\ /\ Y /\ talán egy kicsit tényleg többet erőltetett ki magából, mint azt kellett volna, ám még a 2010-es munkán is bőven volt mire táncolni terepszínű gatyában, csiricsáré aranyláncokkal telepakolva. És miközben M.I.A. fokozatosan lett egy pikáns íz a fősodor előre beprogramozott működési tervében, arra is figyelt, hogy ugyanannyira megbolygassa a rendszert, mint amennyire együttműködik vele: állítsuk csak szembe a Versacéval együtt tervezett ruhakollekcióját azzal, hogy londoni koncertjét épp a száműzetésben lévő Wikileaks-vezér Julian Assange konferálta fel Skype-on; vagy azt, hogy nagykiadónál készít albumot, közben pedig előszeretettel példálózik édesapja gerilla múltjáról. Ám az általa képviselt arculat mégsem lesz zavaros vagy megtévesztő, hanem épp ellenkezőleg: jó érzés, hogy úgy sikerült valakinek sikerült megrepesztenie a mainstream védőbástyáit, hogy közben tényleges értéket és önálló álláspontot képvisel.
A 2013-as Matangi megjelenésével persze jöhetnénk azzal, hogy az énekesnő túl későn lőtte el a patronjait, ami igaz is: a rengeteg huza-vona után megjelent lemez ugyanis valóban egy kicsit csúszva érkezett ahhoz, hogy teljes erőből lecsaphassa a nagy hírverés által feldobott labdát, amit remekül mutat, hogy kereskedelmi szempontból alulteljesített a /\/\ /\ Y /\ -hoz képest. Ez azonban korántsem ment a minőség rovására, mivel a munka ügyesen fejeli meg elődje itt-ott sánta összképét, valamint próbálja szintetizálni mindazt, amit M.I.A. mindeddig létrehozott: a szűk egyórás albumon ugyanis találkozik az Arular korai, grime-os, inkább a szövegelésre fektető világa, illetve a két későbbi anyag legjobb dalainak magával ragadó slágeressége úgy, hogy az egészre rátelepszik egy nyomasztó, fojtogató atmoszféra; ami ahelyett, hogy depresszívvé tenné a végeredményt, csupán kézenfekvő kontrasztot kínál a művésznő eddigi munkáihoz képest - melyektől sem színvonalban, sem összetételben nem tér el jelentősen a mostani dalcsokor. Változatlanul ragadós elektronika és súlyos hip-hop ütemek nyújtják az alapokat, amiket a művésznő vagy tovább feszít a hadarásával, vagy dallamosít egy-egy jól elszórt refrénnel, az egymással szembeálló világok pedig leginkább azt az érzést keltik bennünk, hogy valami underground buliban vagyunk, ahol aritmusbeszédet egyenrangúnak tartják a fogós dallamokkal. Így aki eddig is rühellte az hölgy zenéjét, nos, az most is rühellni fogja, aki viszont szimpatizáltvele, az felüdülhet egy kicsit, a Matangi ugyanis ismét egy végig élvezetes munkalett, amin újra összefüggően és következetesen tudott egy egész korongot megkomponálni, változatos bazári és klubelemekkel tovább spékelve a szemétből eddig is előszeretettel építkező hangulatvilágát. Egyedül egy dolgot lehet kifogásolni: hogy minősége ellenére sajnos a lemezt körülvevő időhúzás, a szerencsétlen év végi megjelenési időpont és egy, a Bad Girls-höz hasonló friss húzószám hiányában sajnálatos módon kevés vizet zavart a korong (és nem is tűik úgy, hogy ez változni fog).
83%