Pakisztánban született, de London az igazi otthona. Húsz éve úton van, hét éve él Magyarországon, itt három kötete jelent meg eddig. Zaid S. Sethivel beszélgettünk.

Még mindig ugyanúgy inspirál Budapest, mint amikor ideköltöztél?

Jó itt lenni a művészi légkör miatt. Szeretem Magyarországot, mert nem tolakodó. Lehetsz megfigyelő anélkül, hogy túl sok minden hatna rád. Itt különösen erős az egyén művészi törekvése, ezt inspirálónak találom.

Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, Magyarországon több lehetőséget vélsz felfedezni, mint Angliában.

Amikor otthon vagy, kevésbé reagálsz bizonyos dolgokra, mivel már megszoktad azokat. Külföldön viszont rá vagy kényszerítve, hogy a téged körülvevő világot jobban megfigyeld. A túlélés szintén fontos szemponttá válik. Az utazás felnyitja a szemedet, mert az, ami ismerős, nem erőszakos. Észreveszel pillanatokat, melyek otthon ugyanúgy léteznek, de elvesznek, mert már nem számítanak újnak. Itt sokkal több mindent meglátok.



Mikor kopik el az újdonság varázsa?

Előbb-utóbb biztosan. Majdnem húsz éve, hogy nem élek Londonban. Fél évvel ezelőtt, amikor hazautaztam, a London Bridge-ről lenéztem a városra, és éreztem, milyen hatással van rám, hiszen ez az otthonom. Itt éltem, mielőtt elkezdtem járni a világot, és teljesen megváltozott azóta. Azt gondoltam magamban: „Szeretlek, London, de nem hiszem, hogy emlékszel rám." Hirtelen rájöttem, hogy London most már ugyanolyan új lenne számomra, mint azok a helyek, melyeken jártam.

Három könyved jelent meg Magyarországon. Miért alakult úgy, hogy magyar kiadó angol nyelven adta ki az írásaidat?

Rengeteg minden szólt az ellen, hogy itt könyvem jelenjen meg. Nem ismertem senkit, és tudtam azt is, hogy az írásaim nem lesznek olyan népszerűek, mint ha angol nyelvterületen adnák ki őket. Mégis megtörtént, hiszen itt éltem. Idegen nyelven könyvet megjelentetni egy idegen országban – nem volt reményteli helyzet. De a célközönségemet nem az idetelepült angol anyanyelvűek alkották, hanem magyarok, akik beszélnek angolul. Először ezért döntöttem úgy, hogy ne regényt adjunk ki, hanem novelláskötetet. Minden harmadnap újragondoltam a dolgot, aztán miután megjelent az első könyvem, értek olyan meglepetések, amikre nem is számítottam.

Könnyen értelmezhető, mégis erőteljes írásaid vannak, de mindegyikben megbújik valami magányosság. Ezt a környezeted váltja ki belőled?

Margaret Yourcenar francia írónő mondta sok évvel ezelőtt, hogy az emberek azért esnek szerelembe, mert nem akarnak félni az egyedülléttől. Ez egy nagyon erős kijelentés, hiszen valóban képtelenek vagyunk magunk lenni. Társas lények vagyunk, és mégis mennyire különbözőek. Mindig felteszem a kérdést: miért jön össze egymással két ember? Mindkettőnek különböző álmai vannak, és szenvednek az együttélés lehetőségéért. Azt hiszem, ez a tény az egész életemre kihat. Csodálatos, ahogyan küzdünk valamiért, ami nehéz, csak azért, mert azt gondoljuk, sokkal nehezebb volna egyedül élnünk.

Egyedül élsz?

Igen.

Ez azért van, mert eredendően magányos típus vagy?

A dolgok megfigyelése inspirál.

Ezért foglalkozol fotózással is?

A fotózás megadja számomra annak a lehetőségét, hogy megismerhessek bizonyos embereket. Azt a pillanatot szeretem megörökíteni, amikor az alany nem kommunikál velem. Leköti a saját világa anélkül, hogy másokkal kapcsolatot létesítene. Azt próbálom lefotózni, milyen az ember, amikor nem társas lényként viselkedik. Amikor fáradt ahhoz is, hogy észrevegyen, miközben lefotózom, amint felfedi önmagát. Azt szeretném megmutatni, hogy a művészek – akiket általában fotózom – éheznek annak a lehetőségére, hogy adhassanak valamit a világnak, és hogy ugyanaz a csodálatos elszántság van bennük is, mint mindannyiunkban.



Azt mondtad, inspirál az utazás. Mi történne, ha egyszer nem utaznál tovább?

Nem hinném, hogy ez valaha is bekövetkezik. Egész életemben úton voltam és különböző helyeken, különféle emberekkel találkoztam. Alapvetően mindenütt ugyanolyanok az emberek. Ugyanazokon a dolgokon nevetünk és sírunk, ugyanazok az álmaink. Az elbeszéléseimben nem szoktam helyzetekről vagy helyekről beszélni. Amikor mégis, olyankor mindig Londont említem, mert London az otthonom, így nem érzem szükségét annak, hogy körülírjam. De ezek a történetek nem ott játszódnak, hanem a húsz éve tartó utazásom során gyűjtött élményeimből táplálkoznak. És amikor valaki olvas tőlem valamit, remélem, nem úgy olvassa, mint egy sztorit, amit egy londoni írt Londonról, hanem valami ismerőset vél felfedezni benne.

Ironikus stílusod van, az írásaidban gyakran neveted ki magad. Szeretnéd, hogy magyarra is le legyenek fordítva az írásaid, vagy kérdéses, hogy a magyar olvasó értené-e ezt a fajta fekete humort - magyarul?

Talán ez a hangvétel nagyon is angol. Nem gondolnám, hogy a magyarok vállaltan sokat nevetnének önmagukon, vagy legalább annyit, amennyit mi, angolok. Engedem, hogy a karaktereim nevessenek magukon, mert szerintem, amikor társaságban vagyunk, pontosan tudjuk, mikor viselkedünk hülyén. De persze folytatjuk ugyanúgy, hiszen meggyőződésünk, hogy a helyzet megkívánja, hogy hülyét csináljunk magunkból. Hogy ez fekete humor volna? Azt gondolom, csupán felfedi intelligenciánkat, mely által belátjuk, olykor mennyire buták vagyunk.

Számomra önmagunk kinevetése a kollektív tudat létezésére is utal. Mit gondolsz, ha mi magyarok többet nevetnénk magunkon, többre is képesek volnánk?

A magyarok sokat szenvedtek a megszállás és az Osztrák–Magyar Monarchia alatt, de még azelőtt is, emiatt érezhetik annak szükségét, hogy megvédjék magukat a külvilágtól. Angliában talán kevésbé volt kényszeres a túlélésért folytatott harc, s ettől könnyebben vagyunk önironikusak és nem félünk attól, ha valaki kinevet bennünket. A magyar irodalomban jelen van a búskomorság, mintha kizárólag komolyan lehetne beszélnünk egy-egy problémáról. Nem gondolom, hogy a szánalomkeltés segít az önkifejezésben. Egy bohóc sírhat mosollyal az arcán, attól nevetséges lesz, de miközben nevetünk rajta, az ő szomorúsága számunkra is sokkal fájdalmasabb. Ellenben ha egy szomorú bohóc sír, az kevésbé maradandó.

Pakisztáni felmenőid vannak, de amikor egyéves voltál, Angliába költözött a családod. Van rád valamilyen hatással a származásod?

Szeretném azt hinni, hogy nincs, de emigráns szülők gyermekeként mindig inkább kívülállóként tekintettek rám, mint a társadalom szerves részére. Annak ellenére, hogy Anglia az otthonom, ezt nagyon sokan nem hitték el nekem. Amikor pedig Pakisztánba utaztam, ott is külföldiként néztek rám. Közép-Ázsiában, a Kaukázusokban, Oroszországban vagy Magyarországon egyáltalán nem bánom, ha külföldi vagyok, de Angliában vagy Pakisztánban nem esik jól. Egyszer, amikor hazalátogattam Londonba, az útlevél-ellenőrzésnél megkérdezett a tisztviselő: „Ön egyéves kora óta él Angliában?" „Tudja, ha ezt külföldön kérdezi meg, boldogan válaszolok, de ne rabolja az időmet, amikor hazajövök." Nem voltam mérges, csupán szerettem volna tartozni valahová.

Zaid S. Sethi Magyarországon megjelent könyvei:

The End of the World & Other Stories - novelláskötet - 2009
The Dream of Angels & Other Stories - novelláskötet - 2012
Faith, Hope & Love - regény - 2013

Zaid S. Sethi fotókiállításai:

Ernst Múzeum - 2012
Rákóczifalva, Macimúzeum - 2012
Moha Art Cafe - 2013
Moha Art Cafe - 2013