Még egy asztaltársaságnyi embert is nehéz lenne összetrombitálni azzal, hogy „Hölgyeim és Uraim, megjelent egy kortárs egyiptológus könyve, igazi kuriózum, vitassuk meg!"

Jan Assmann, egyiptológus és vallástörténész könyvei közül egy mindenképpen ismert bölcsész körökben, ez pedig „A kulturális emlékezet" című, mára már alapműnek is tekinthető könyve, amely az írás, emlékezet és a politikai identitás témáját vizsgálta a korai magaskultúrákban. Hála az Atlantisz kiadó és a fordítók áldozatos, alapos, és nagyon magas minőségi munkájának, az elmúlt években a szerző több könyve is megjelenhetett magyarul, úgy mint az „Uralom és üdvösség",  „Mózes, az egyiptomi" és „A varázsfuvola". Valamennyi könyvéhez – különösen a Varázsfuvola-elemzéshez – kapcsolódik legutóbb kiadott műve a „Religio duplex", melynek témája az egyiptomi misztériumok és az európai felvilágosodás viszonya.

Igazán méltó az lenne ehhez a könyvhöz, ha felkészült és értő szellemek közösen elolvasnák, jegyzetelnék, majd estébe nyúló hosszú, téli délutánon megosztanák egymással észrevételeiket, akár azt, amivel egyetértettek, új információ volt számukra, akár azt, amit túlzásnak tartottak. Majd ennek a beszélgetésnek a sok oldalas levonatát kéne (vagy lehetne) közölni, ha ugyan... Ám tartok tőle, hogy elsőre még egy asztaltársaságnyi embert is nehéz lenne manapság összetrombitálni azzal a felkiáltással, hogy „Hölgyeim és Uraim, megjelent magyarul egy kortárs egyiptológus kiváló könyve. Igazi kuriózum! Vitassuk meg!" Pedig érdemes lenne, hiszen nem akármi a tétje ennek a könyvnek és egy nem akármilyen szellem társaságát élvezhetjük, amíg olvassuk.

Miről is van szó? Jan Assmann az óegyiptomi többistenhitben lappangó egyistenhit és panteista elképzelések sokszor ezoterikus hagyományát vizsgálja. Feltárja „religio duplex" elméletét, mely szerint az idők során szinte majdnem mindig jelen volt egy belső, beavatott kör számára a teljes tudás üzenete, mely szerint „minden egy", míg a nép körében megtartott „hivatalos" vallás megőrzött külsőségeket, több isten képét, éppen azt, amit a kor megkívánt. Felveti, de mivel tudós, és csak a szövegek által vizsgálható és alátámasztható területen kíván maradni, ezért éppen csak érinti az „ősvallás" kérdését. Mindezt Cudworth értelmezése és olvasata nyomán, akitől könyvének alapgondolatát is veszi: „Religio duplex: Rationis & Revelationis (A vallás kettős: észvallás és kinyilatkoztatott vallás)".

Miután mindezeket kifejti, könyvében eljutunk az egyiptomi írástudók és kultúra társadalmi rétegződéséhez, s feltárja az elit – értsd: írástudók – távolodását a köznéptől, különösen, mikor már elitségük csak és csupán az írástudásban nyilvánul meg, mert a tényleges hatalomba nem, vagy csak alig szólhatnak bele. Pontosabban: „Az elitárius, antidemokratikus arrogancia jegye, ami immár elejétől a végéig elválaszthatatlan a religio duplex eszméjétől, abból a helyzetből magyarázható, amelyben a politikai hatalmától megfosztott, társadalmilag lefokozott elit társadalmi rangért, tekintélyért és elismerésért küzd."


Halkan jegyzem meg, hogy ennek aktualitása a tömegkultúrában, a média által deszakralizált világtérben különösen izgalmas és fájó asszociációkat vet fel. Vajon nem távolodott-e el egymástól a mai társadalom és elitje, lett légyen az tudós vagy művész? A tudományos szingularitást megelőzte a szellemi eltávolodás, melynek eredményeként a kortárs művészetet és/vagy filozófiát úri huncutságnak látják, (ha ugyan látják) az egyszerű emberek. A média csupán árakat és összegeket közöl arról, hogy mennyibe került egy-egy sztárképzőművész műve. Ezeket a műveket, ezt a művészetet, éppen úgy, mint a kölcsönösen egymást gyorsító tudományos felfedezéseket nem, vagy csak alig érti a közember, ráadásul joggal érzi, hogy nem is neki szól. Amikor egy újabb technológiai felfedezésről, gyógyszerről olvas vagy hall, az éppen úgy megmarad a bulvár szintjén (lásd „brit tudósok"), mint ahogy a művészettel és irodalommal találkozik (lásd „2013 legjobb könyvei"). A „művelt elit" – amennyiben még létezik – pedig elszakad magától a társadalomtól, valós közegétől, miközben azonban tömegdemokrácia van, tehát a tömeg választja meg a hatalom képviselőit, akik nem a „szűk elit" javaslatait fogják követni, hanem a tömeg bulvár-, és anyag-éhségét elégítik ki. Ezért ér többet a mai hír a tegnapinál, ezért ér többet a demagógia az közösen megfontolt stratégiánál, ezért ér többet a pillanatnyi siker a hosszútávú és fenntartható elképzeléseknél. Az, hogy aztán az „írástudók" miképpen simulnak ebbe az önemésztő rendszerbe bele, vagy éppen távolodnak el, szerencséjük és alkatuk válogatja. De belesimulnak, és a pozitív kritikai magatartás végül olyan ritka lesz, mint a fehér holló.

Jan Assmann könyvének olvasata még ilyen  – csak  látszólag távoli – képzettársításokra is lehetőséget ad. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a könyv egyik legizgalmasabb része, amely az írásművészetről, a titokról, a csoportképzésről és ezek kapcsolatáról (is) szól: még csak itt kezdődik. Különösen érdekes az egyiptomi világkép vizsgálatának hatása az európai szellem közegében, melyre maga a mű is kifut, s amely végül a felvilágosodás politikai teológiájában, titok-poétikájában és társadalmi szerepében bontakozik ki.

Ha rövid ajánlóm után összejönne pár ember, akik tényleg elolvasnák, komolyan jegyzetelnék, majd hajlandóak lennének beszélgetni erről a könyvről, mondjuk egy pesti kávézóban: szóljatok.

Jan Assmann: Religio duplex. Az egyiptomi misztériumok és az európai felvilágosodás. Atlantisz. 2013.