Tudtam, hogy győztünk, és minden alkalommal győzni fogunk, valahányszor csak összejövünk, felolvasunk és előadunk, vagy csak egyszerűen meghallgatjuk a másikat.
Üvölteni akartam, akár nevetségessé válni, üvölteni, mint a fába szorult féreg, üvölteni, mint az életbe szorult ember. Üvölteni azokért, akik a körúton mennek, és azokért is, akik az elhagyott kis közökben, üvölteni azért, mert nincs pénz, és üvölteni azért, mert van. Üvölteni mindenért és semmiért, üvölteni csak magáért az üvöltésért.
Tudod miért? Csak azért, mert ma üvölteni lett volna kedvem. Üvölteni a többi költőért. Üvölteni a nagy üvöltőért, Allan Ginsbergért, és üvölteni azokért, akiket ismerek és azokért, akiket nem. Üvölteni, hogy legyenek végre szabad költők és szabad színházak, ahol szabad színészek mondják a szabad verseket és a szabadságot hirdetik a vadkapitalista-globális és ateista-cinikus és sötét materializmussal szemben. Bele akartam ma üvölteni a világba, hogy itt még élnek szabad emberek, vannak szabad írók és szabad olvasók, és van szabad színház és van szabad közönség.
Üvölteni lett volna ma kedvem, de aztán meggondoltam magam, fogamat összeszorítottam, számat szorosra zártam, kezeim ökölbe szorítottam és haragomat nagyon nehezen és nagyon lassan szeretetté és örömmé alakítottam. Tudtam ugyanis, hogy ma este ide fogok jönni és veletek leszek. Tudtam, hogy titeket szeretlek, és azt is, hogy örülök annak, hogy veletek végre itt lehetek. Tudtam, hogy nem üvölteni néha több, mint üvölteni. Tudtam, hogy halkan a csöndben verset szavalni, színházat csinálni, kiállítani és filmet vetíteni, újságot szerkeszteni, könyvet kiadni, írni és olvasni, vagy csak meginni egy pohár bort több, mint össze-vissza üvöltözni.
Tudtam, hogy én némán üvöltök verseimben, írásaimban, s ez a hang mégis messzebbre jut el és tovább tart, mint mindaz a rettenet, amely körbevesz.
Tudtam, hogy győztünk, és minden alkalommal győzni fogunk, valahányszor csak összejövünk, felolvasunk és előadunk, vagy csak egyszerűen csöndben vagyunk és meghallgatjuk a másikat.
Igen, most már tudom, hogy oly korban élünk mi a földön, mikor csöndben üvöltünk, s e csöndes üvöltés falakat dönt le, új világot teremt. Ezt az új világot mindennapi gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel mi teremtjük most és itt meg.