Hatévesnek lenni nagy dolog, hát ünnepeljünk! Leginkább a kitartást: a miénket, és a tiédet, kedves olvasó! A kedvet, az erőt, és legfőképpen azt, hogy még itt vagyunk.
Enyhe petróleum- és pörköltszag, ahogy a csévingek alatt kék lángot gyújtanak a fehér kesztyűs kezek. Bágyadt államtitkár motyog valamit a finanszírozás nehézségeiről, túl korán jött, és már indul is tovább, járó motorral várja kint a skoda szuperbé. A mozgásművész zöld teát szeretne, a pezsgőstálcát öt ujján a tömeg fölött egyensúlyozó pincér megértően bólint, intézkedik. A gasztroblogger aperol spriccet rendel, a botoxolt ötvenes újságíró hölgy a magazintól csak kávézik, ő mindig kocsival van. Egyre többen leszünk, taxik fényszórója vakítja el a bejáratnál dohányzókat, de a megálló felől is érkezik egy kisebb csoport. A bringások a fényfestők által szétvilágított fal mellé kötnek, ott jobban szem előtt van a bicó, talán onnét nem viszik el.
És közben érkeznek az olvasók: óriási piros emeletes buszok hozzák az ünnepelni vágyókat a hegyeken, folyókon, tengereken innen és túlról, szuperexpressz siklik elő a hegy gyomrából és hangtalanul fékez a külön erre a célra kialakított pályaudvaron, cessnák és hőlégballonok hemzsegnek a légtérben, majd kecsesen landolnak az átalakított tetőteraszon.
A büféasztal körül egyre nagyobb a véletlen tolongás, de még túl korán van: először a beszédek hangzanak el. Mindenki ígéri, rövid lesz, de előtolulnak az emlékek, minduntalan hátba veregetik egymást az alapítók, verbálisan és fizikailag, aztán jönnek a nagy ölelések, összeborulások, véd- és dacszövetségek, újra köttetik minden, mi köthető. Összekacsintások azokkal, akik lám-lám, már hat éve, és persze azokkal, akik még csak most. Eljött a pillanat, amikor mindenki mikrofont ragad: megszólalnak Kossuth-díjasok és a fűtetlen műtermekben didergők, a bécsi opera csillagai és a bicikliküllőből hangszert készítők, hisz itt vannak mind, zenészek, bűvészek, színészek és cineművészek, táncosok és fotósok, DJ-k és műgyűjtők, civilek és katonák, befektetők és kiállítók, kliensek és konkurensek, és mind-mind mondanak valamit arról, hogy miért jó ez így. Mi mást is tehetnének? Hisz ők mind a barátaink.
Aztán zendül a rozsdamentes acél, és feltárul a svédasztal titka, hiába no, a Támogató kitett magáért, van minden, aminek lennie kell. És érkeznek az italok is, nagy úr a barter, „bannerért bort!" – viccelődik a sommelier, pedig tényleg.
A villacsörgésből lassan átfédelünk a jazz-zenekarba, aztán jön a szexi világzenész csaj, majd a Mester ül a zongora mögé, aztán már váltják egymást a zenekarok sorban, miközben vidámakat konferálnak és anekdotáznak a frontemberek. Valaki sokat nyomott a latba, de már segítenek neki, mások meg okos beszélgetést mímelve stírölik a szexi szerkesztőlányok koszorúját, és a dekadenciáról filozofálgatva harapdálják a lazacos zsúrkenyeret.
Hát valahogy így. Lesz, majd egyszer. De ez a mai, még nem az a születésnap. MÉG nem az. Majd a hetedik. Akkor majd tényleg így.
Minden csak szervezés kérdése.
