Egy kicsit mi is cikinek éreznénk a 2013-as lemezek kései analizálását, ha nem a Cut Copy legutóbbi munkájáról lenne szó, ami a tavalyi év elsőszámú bulikorongja lett.

Három esztendővel ezelőtt nem kellett volna sok ahhoz, hogy mélyre eltemessük magunkban a Cut Copy legénységét, hiszen számos ember érezhette jogosan becsapva magát az ausztrálok 2011-es stúdióalbumának hallatán. A Zonoscope ugyanis dallamközpontú elektronika helyett inkább az eklekticizmusra hajazott, ami sajnos az egyik legfőbb oka volt annak, hogy összességében alulmaradt a csapat egyel korábbi, In Ghost Colours nevezetű lemezének mámorító tökélyével szemben, ami a kifogástalan melódiák, a színpompás elektronikus környezet és az óriási slágerhegyek együttesének köszönhetően lett a globális szintetikus pop egyik lenyűgöző dalgyűjteménye. Persze nem mondhattuk, hogy minden veszendőbe ment volna: a formáció debütálása, a retrós szinti/new wave-et  villantó Bright Like Neon Love ugyanis változatlanul kézenfekvő megoldást kínált egy-egy unalmas óra eltöltésére, és hazugság lenne azt állítani, hogy a ’11-es anyag második fele híján lett volna a mennyei szerzeményeknek. De mégis, az esendő színvonal és a csapat 3-4 éves munkatempója simán elég lett volna arra, hogy a soron következő mű csak még lejjebb csússzon a létrán, így amikor a semmiből előugrott a Free Your Mind híre, még az egykori hű rajongók sem érezhettek többet közönnyel vegyes szkepticizmusnál.

A Cut Copy azonban akkor lepi meg az embert, amikor a legkevésbé számít rá - ragyogó bizonyítéka ennek a 2013-as korong, ami egyszerre adja vissza a rajongóknak azt a zenekart, amit az In Ghost Colours-szal végleg a szívükbe zártak; szolgál új köntössel a csapat hangzásvilágát nézve; illetve teszi ismét az egyik legizgalmasabb elektronikus produkcióvá a Dan Whitford vezette négyest. A friss kiadvány egy katartikus, a 80-as 90-es évek fordulójának rave/acid house eksztázisában fürdő, egyszerre retrós és modern munka lett, amiben az a lehengerlő pozitivizmus és energia adja a legfőbb vonzerőt, ami miatt valóban olyan élmény végighallgatni az albumot, mintha egy illegális ecstasy partiban lennénk valamelyik brit legelő közepén. Így a house-zongora, a bugyborékoló (illetve szándékosan idejétmúlt) effektek vagy a szétszabdalt/beloopolt énekfoszlányok alapkövetelményei a korongnak, amin szerencsére a már-már túlvilágian felemelő dallamok is kellő arányban szerepelnek, melyek, noha kifinomultságukban alulmaradnak az IGC-n mutatott színvonalához képest, azonban még így is kitűnő szélfogót biztosítanak a dalok tomboló természetével szemben. A bulis/éteri arány így kitűnő egyensúllyal kerül prezentálásra, amit csak tovább szilárdít a szerzemények közötti rövid átvezetők újbóli alkalmazása, melyeknek, noha nagy élvezeti értékük nincs, funkciójukat tekintve fontosak, ugyanis velük együtt lesz a korong egy egybenőtt, nyúlós és fluoreszkáló massza, ami minden további nélkül ejti hipnózisba a hallgatót. Ennek pedig mindent egybevetve nagyon is örülhetünk, hisz’ a Cut Copy úgy nyerte vissza régi formáját, hogy közben bebizonyította, hogy (egy igazán fejlődőképes zenekarhoz hűen) sosem lép kétszer ugyanabba a folyóba; a Meet Me In The House Of Love, az In Memory Capsule és a Let Me Show You Love hallatán pedig még azt keserű ízt is elfelejthetjük, amit a Zonoscope összteljesítménye nyújtott nekünk.