Havadtői Sámuel nemcsak a 80-as évek New Yorki-i művészvilágának ismert alakja, de a kortárs európai művészet egyik legizgalmasabb személyisége is. Sam Havadtoy interjú.
Bár Olaszországban él, legújabb munkái miatt most hosszabb időt tölt Magyarországon. Szentendrei műtermében készül a következő olasz kiállítására, és közben úgy él, mint egy gyári munkás: korán kel, délutánig dolgozik, be van osztva a napja. Mégis, ez teszi a leginkább boldoggá (egészen addig, amíg lelkesedése és türelmetlensége miatt bele nem nyúl az éppen száradó festményébe). Budapesti lakásában találkoztunk, ami első látásra állandó otthonának tűnt, de az interjú közben leszögezte, hogy ő valójában soha nem költözött haza.
Sokat köszönhet annak, hogy Magyarországon nőtt fel, és nem Londonban töltötte a gyerekkorát?
Bárhol is jártam, mindig sok kapu nyílt meg előttem attól, hogy beszédtéma lehettem: érdekelte az embereket a kelet-európai menekültstátuszom. De amióta a Vasfüggöny leomlott, ennek már nincs jelentősége. Éppen ezért most sokkal nehezebb a kelet-európai művészeknek érvényesülniük Nyugat-Európában. Már nem számítanak kuriózumnak.
Meddig marad most Magyarországon?
Január végéig vagyok itt, február elején megyek vissza Olaszországba, megszervezem Arturo Schwarz (világhírű olasz művészettörténész, kurátor – szerk.) 90. születésnapját. Utána újra visszajövök, és egy darabig megint itthon leszek, a műtermemben készülök az olasz kiállításomra. Évek óta ez a leghosszabb idő, amit Magyarországon töltök.
Legutóbbi magyarországi munkája a Concorde Alapkezelő irodájának berendezése volt. Az itt látható kompozíciók mennyiben tükrözik a vállalat imidzsét?
A Medve és a Bika a tőzsdei világ szimbólumai, a nagy kép a hátsó tárgyalóban a cég reménybeli teljesítményét ábrázolja – ezek az alkotások ebbe a térbe készültek. A már meglévő tárgyak közül a sakktábla a logikát és az előre gondolkodást jelképezi. A kacsás terem nagyon vidámmá és barátságossá vált: a kacsák (amellett, hogy visszatérő motívumaim) a tojás és a szaporodás jelképei.
Mindig tudatosan visz bele szimbólumokat a műveibe?
A most következő olasz kiállításomra Morandinak és Modiglianinak emléket állító sorozatokat készítek. De ez nem elég, a kiállítótérben ajtókat helyezek el, szokatlan helyeken. Ezeket bevonom csipkével és festek rájuk. Én mindig arról beszélek, hogy az életben vannak lehetőségeink, de a különböző típusú emberek mind máshogy választanak. A lehetőségeket termeknek hívom – az élet termeinek. Ha valaki kinyitja az ajtót és belép, akkor már nincs visszaút. Nekem ilyen volt a disszidálás, akkor tudtam, hogy többet nem jöhetek vissza. Sok ember nem mert kimenni, mert félt attól, hogy nem tud visszatérni. Mások elérnek egy terembe, ahol jól érzik magukat, és ahelyett, hogy meg akarnák tudni, vár-e rájuk még valami, egy helyben maradnak. Mi mind leragadunk valahol, de nem mindegy, hogy az első, a hatodik vagy a huszonnyolcadik teremben. Az ajtók tehát a bátorság jelképei lesznek, ezzel kötök össze mindent.
Sokan kíváncsiak a művek mögötti művészre. Hogy viszonyul a közönségéhez?
Ez számomra leginkább kényelmetlen. A saját megnyitóimon szeretek elbújni. Általában ideges vagyok, ha sok ember előtt kell szerepelnem. Mostanában már úgy szervezem, hogy ott legyen velem 3-4 közeli barátom. Így a legtöbb érdeklődő békén hagy, mert látja, hogy éppen beszélek valakivel. Ha mégis odajönnek, akkor azt mondom ogy éppen fontos beszélgetésben vagyok... Az ilyen társasági eseményeket mindenki máshogy dolgozza fel. Egyszer szerveztem egy vacsorát New Yorkban, a vendégek: Bob Dylan, David Bowie, Andy Warhol, Keith Haring, Iggy Pop, Roberta Flack, Yoko Ono, Madonna és én. A felsoroltak közül mindenki egyedül érkezett, csak Madonna hozta magával négy asszisztensét. Akkor még csak az első lemeze jelent meg, tehát éppen befutó sztárnak számított. Félt egyedül lenni, ezért kísérettel jött.
Ki akarták adni az életrajzát, de nem vállalta el, a médiától azonban nem idegenkedik. Mi a különbség egy memoár, és egy mélyinterjú közt?
Amikor önnel beszélek, nem pletykálok. Nagyon szívesen beszélek magamról, a művészetemről, általános intellektuális kérdésekről. Teljesen más, mint megírni egy olyan könyvet, amire felkértek. Egy nagyon fontos mű lenne a huszadik századról, amelyben leírok mindent azokról a híres emberekről, akikkel találkoztam – ezt hívják úgy, hogy pletykakönyv. Emlékszem, 1981 júniusában a New York Post pletykarovatában, a hatodik oldalon jelent meg egy cikk a következő címmel: „Yoko Ono váltott: szusiról gulyásra". Így írták le azt, hogy Yoko egy magyarral van együtt. Ennyit a bulvár világáról...
Több képe alatt található szöveg, egy-egy tömörített történet, amelyre később ráfest, eltünteti az írást, és végül csak egy-egy szó marad olvasható. Elmondaná nekem, mi maradna a felszínen, ha a New York-i művészvilágban megismert barátainak történetét festené meg?
Próbáljuk meg!
Robert Rauschenberg?
Rauschenberg számomra a minimalizmus és konceptuális művészet atyja, istene. '53-ban írt de Kooningnak, hogy szeretné kiradírozni az egyik munkáját. De Kooning ezt komolyan vette, meglátogatja Rauschenberget, a fiatal művészt, és vitt magával egy mappát is. Kiválasztott egy nehezebb munkát, amiben volt zsírkréta, ceruza és minden más. Rauschenberg két hétig radírozta, mire sikerül eltüntetnie a képet. Ez a kiradírozott, üres, koszos papír ma a MoMA-ban lóg, az a címe, hogy „Rauschenberg Erased W. de Kooning, 1953" (Rauschenberg kiradírozta W. de Kooningot). 2013-ban, a hatvanadik évfordulón úgy döntöttem, hogy megismételnem ezt az aktust. Egyébként is mindig eltűntetek dolgokat. Szóval fogtam Yoko Ono egyik festményét, és eltűntettem. Ez egyrészt emlékezés volt Rauschenbergre, a mesterre, másrészt pedig jelképesen kitöröltem az életemből húsz évet.
Andy Warhol?
Ő az egyik mester és példakép az életemben. Egy érdekes történet jut eszembe róla. Minden évben karácsonykor, húsvétkor és hálaadáskor meghívtuk a körülöttünk élő barátokat, ismerősöket: ők voltak számunkra a tágabb értelemben vett család. Warhol mindig nemet mondott, és sosem értettük, hogy miért. Egészen addig, amíg meg nem halt, és akkor kiderült, hogy ő minden ilyen ünnepen a népkonyhán ételt osztott az embereknek, de soha nem beszélt róla. Amikor készítettem egy sorozatot az ő emlékére, egy majomként ábrázoltam, aki eléri a Nirvanát: ő az első.
Mapplethorpe?
Mapplethorpe-pal kétszer találkoztam. A második alkalommal Yokoról készített portrét, de akkor már nagyon beteg volt (az amerikai fotóművész, akinek kiállítása 2012-ben a Ludwig Múzeumban volt látható, 42 évesen AIDS-ben hunyt el - szerk.). Ő úgy fényképezett, hogy dobozokat tett az emberek köré, és a fény kiégetett minden ráncot, nem kellett retusálni. Az asszisztensei készítettek elő mindent helyette, ő csak kijött kattintani.
Keith Haring?
A világ egyik legszerényebb, legtehetségesebb, legaranyosabb, legkedvesebb embere volt. Emlékszem, egyszer elmentünk ebédelni. Megkért, hogy rendezzem be a lakását, ez volt az utolsó otthona, és valami szépben akart meghalni. Megkérdeztem, hogy van. Azt mondta, a rák már végigment a testén, már a májához is elért. Ezután elmentünk ebédelni, rendeltünk, ettünk és nevetgéltünk. Ez egy nagyon rossz korszak volt New Yorkban: sokakat elért az AIDS. De nagyon érdekes volt látni Keith Haringen és Mapplethorpe-on is, hogy akármennyire eluralkodott már a betegség rajtuk, mennyi életerő volt bennük az utolsó pillanatig. Ez a nem feladás annyira amerikai. Mindenféle önsajnálkozás nélkül az utolsó pillanatig élvezni az életet, nem kiülni a temetőbe.
És Yoko Ono?
Számomra ő volt az egyetem. Többet tanultam tőle egy nap alatt, mint a legtöbben hosszú évek tanulmányai során. Minden nap egy új lehetőség, egy új élmény, és egy új lecke volt. Mikor húsz év után szétváltunk, én ezt úgy dolgoztam fel magamban, hogy minden diáknak, akármennyire is imádja a professzorát, le kell vizsgáznia, és utána bizonyítania kell saját magának. És ez nem fog megváltozni. Azt hiszem, mindig úgy fogok rá gondolni, mint a legkedvesebb professzoromra.
Miután eljött New Yorkból, a hosszú tanulási folyamat után mit kellett újratanulnia?
Nem újra kellett tanulnom, hanem valamit kezdeni azzal, amit eddig tanultam. Itt pedig vissza kell kapőcsolódjak ahhoz, hogy az emberek milyen ajtókat nyitnak ki. Annál kényelmesebb termet, mint amilyen az én New York-i életem volt, nem lehet elképzelni. Mégis annyira örültem, amikor új ajtó nyílt. Amikor az ember a kényelmi zónájában van, minden megszokott. De elveszíteni, ami megszokott, nem biztos, hogy olyan rossz. Mégis nagyon sok ember fél ettől, és ezért ragadnak le.
New York-i élete során hogy hatottak Önre a környezetében lévő emberek? Inspirálták, nyitottabbá tették, vagy az árnyékukban élt, vagy mindez együtt?
Helyzettől függött. Ha elmentem Warhol kiállítására, ha meghívott egy megnyitóra, vagy lementem a műtermébe, és láttam valami érdekeset, az inspiráló volt. Voltak, akikre felnéztem. Ha Keith Haring műtermében ültem, amikor dolgozott, mindig elképedtem. Nekem egy kis festmény kezdettől a befejezésig egy hét: vászon, vászonra a szöveg, szöveget átfesteni, rá a csipke, a csipkére felkenni 6-8 réteg festéket, mielőtt pöttyözöm. Keith Haring feltesz egy 2mx1,5m-es vásznat, nyolc színben ráfest, négy óra alatt befejezi, és mestermunka...
A rendszerváltás után létrehozta Budapesten a Galéria56-ot. Elérte a galéria a célját, a „művészeti forradalmat”?
Ezek nagy szavak voltak. A '80-as évek végén itthon még mindig nem reprezentálták a kortárs amerikai művészetet (Haringet, Basquiatot, stb.). A magyar művészeknek pedig kellett volna, hogy legyen valami fogalmuk arról, mi történik körülöttük, de az iskolában nem tanultak róla, múzeumban nem lehetett látni ezeket a munkákat, és persze nem is utazhattak, hogy külföldön ismerjék meg a kortárs irányzatokat. Én ezeket a műveket és alkotókat hoztam be Magyarországra, hogy megmutassam, ilyen is történik a világban. Hátha inspirál, valamilyen impulzust ad. De miután megnyíltak a határok, többé nem volt értelme ennek. Magyarországon is egyre több galéria nyílt, a fiatal képzőművész pedig bármikor felülhetett a vonatra, és kimehetett Bécsbe egy jó kiállításért.
Ha most nyitna egy galériát Budapesten, kiket gyűjtene össze?
Magyarországon galériát nyitni öngyilkosság lenne. De ha mégis megfordulna ilyen ötlet a fejemben, akkor csak fiatal, tehetséges, kelet-európai művészekkel dolgoznék. Egy olyan galéria, ahol erősen reprezentáltak a kelet-európai művészek (esetleg azon belül is egy irányzat), érdekes és egyedi lenne, még nyugat-európai gyűjtőket is idecsábítana. Ha az ember turistaként utazik a világban, és elmegy egy kortárs múzeumba egy másik európai fővárosban, mindenhol talál egy Warholt, egy Rauschenberget, egy Jasper Johns-t, vagy egy Picassot. Egy idő után ez nagyon unalmassá tud válni. Viszont, ha Budapesten lenne Kelet-Európa legerősebb kortárs gyűjteménye, akkor a művészet iránt érdeklődő utazó tudná, hogy itt és láthat valamit, amit sehol máshol.
Tavaly novemberben eladták két művét New Yorkban a Sotheby's aukcióján, világszerte tartott már kiállításokat, felkérték egy iroda teljes berendezésére is. Mi az, amire igazán büszke?
Most az új büszkeség a tavaly elsüllyedt olasz luxushajóra, a Costa Concordiára készülő munkám. Felkértek, hogy fessek egy képet a hallba: ez a legnagyobb olyan falfelület a hajón, ami előtt nem megy el korlát. Az is óriási megtiszteltetés volt, amikor Tel Avivban, Kolozsváron vagy Amszterdamban állíthattam ki a műveim. Mindig jön valami új. Úgy élem az életem, hogy minden ilyen esemény nekem egy csoda. Most a milánói kiállításom előtt máris boldog vagyok, és utána még hat hónapig, amíg a következő meg nem nyílik.
