Nagyon fontos hogy mi, akik büszkék vagyunk 1956-ra, és akiknek az egyik legnagyobb sérelme, hogy akkor senki sem segített nekünk, kiálljunk az ukrajnai tüntetők mellett.

Csak a magam nevében és a magam felelősségére írhatok most is erről. Abban sem lehetek teljesen biztos, hogy magyar olvasóim el tudnak majd vonatkoztatni a magyarországi aktuálpolitikától és a magyar közgondolkodást átható téves, polarizáló képzetektől. Nem tudhatom, hogy mindannyian megértik-e majd, hogy mindennek miért van számomra és talán mindannyiunk számára ekkora súlya, hogy úgy érzem, ezzel az üggyel kapcsolatban le kell írnom, amit gondolok, amit érzek és amit elhallgatni nem tudok.

Ami megerősít, az az, hogy barátaim és családom hasonlóan éreznek, s tudom, hogy sok honfitársam is. Megerősít az is, hogy a történelmet sosem éreztem idegen anyagnak, hanem saját életünk időben való kiterjedésének, amelyért felelősséggel tartozunk vissza-, és előremenőleg. Bár családom elszenvedője volt a fasizmusnak és a kommunizmusnak is – Weiner nagyapám Auschwitzban halt meg, hiszen magyar zsidó volt, Sennyey nagyapámtól elvettek földet és kastélyt, hiszen magyar báró volt –, és igaz, én már 1981-ben születtem, amire mindkét ágon családom atomjaira hullott a felsoroltakból kifolyólag, mégis felelősséget érzek mindkét rezsim által elkövetett szörnyűségek miatt. Érintve érzem magamat. Érintve vagyok mindabban, ami az elmúlt században történt, amit nagyapáim, apáim vagy az én nevemben vagy ellenünkre elkövettek.

De közben igenis büszke is vagyok azokra a magyarokra, akik kiemelkedőt alkottak, akik kiálltak az emberiségért  – mint például Szent-Györgyi Albert vagy Hamvas Béla –, vagy csak egyszerűen emberek tudtak maradni az embertelenségben és segítették egymást, másokat, mint például az a sok névtelen hős, akikről szinte semmit sem tudunk. Ez segít tovább lépni. Segít megérteni, hogy felelős vagyok a jelenért és a jövőért is. A jelenben, a mostban élek, és a jövőt már látom kirajzolódni. Mindebből kifolyólag nagyon fontosnak tartom, hogy mi, magyarok, akik annyira büszkék vagyunk 1956-ra, akiknek a legnagyobb sérelme, hogy akkor senki sem segített nekünk, s akik közül igen sokan élnek a Kárpátalján, kiálljunk a kijevi és az ukrajnai tüntetők mellett.

Mivel másokat erre nem kérhetek, politikusok helyett nem akarok és nem is beszélhetek, csak és kizárólag magam nevében jelenthetem ki, hogy én tisztelem azokat az embereket, akik ma Ukrajnában a szabadságukért, a demokráciáért és egy ábrándért küzdenek. Ez az ábránd pedig az, hogy nem lehet többé Európában diktatúra. Sem Ukrajnában, sem máshol.

Mindezt azért is írom, mert hozzám is eljutott Jurij Andruhovics ukrán költő levele, melyben számomra a tudósításoknál és képeknél is megrázóbban számol be a Kijevben történtekről. Idézek a levélből: „Most a fiatalok forradalma zajlik, és ezért a hatalmon lévők elsősorban ellenük háborúznak. Amikor Kijevben besötétedik, rejtélyes „civil ruhás" csoportok járják a várost, fiatalokra vadászva, különösen azokra, akik a Majdan vagy az EU szimbólumait viselik. Elrabolják őket, és kiviszik az erdőbe, ahol meztelenül kínozzák meg őket a borzasztó hidegben. Valamilyen furcsa okból a célpontok elsősorban fiatal művészek – színészek, festők, költők. Az ember úgy érzi, mintha halálbrigádokat szabadítottak volna az országra azzal a feladattal, hogy irtsák ki a legjobbakat." (A teljes levél a 444.hu-n olvasható)

Amikor egy költő ilyen, szinte segélykiáltással felérő levéllel szólal meg, akkor reagálnunk kell. Mondhatnám, hogy a leghelyesebb az lenne, ha Magyarországnak többszörös érintettsége miatt – 1956, Kárpátalja, és mivel Ukrajna a szomszédunk – már most el kéne kezdenie gyűjteni a segélyszállítmányokat, és felkészülni a lehetséges menekültekre. Mégis, lehet, az is elég lenne, ha csak megértenénk, amikor Ukrajnában forradalom van, az mindannyiunkról szól.

Lehetséges, hogy olyan nagyhatalmi játékokról van most szó, és mélyebb korrupcióról, mint gondolnánk, melyeknek nem számít sem néhány emberélet, sem pedig egy ország sorsa. Lehetséges, hogy hibákat és bűnöket egyik és másik oldalon is követnek el. Biztos, hogy az erőszak sosem lehet jó válasz. Kétségtelen azonban, hogy azon a sakktáblán, melyen Ukrajna most lángokban, közvetlenül mellette: hazánk rajzolódik ki.

Főoldali fotó: ©MTI/EPA/Roman Pilipej